Közzétéve:

Szellem-Gól

Kisebbség-e a többség? Ki az, aki nemzetnek tekinthető a nemzeti összefogás rendszerében? Megdőlt-e azon állításom, hogy a más által sugárzott rend és a biztos, kevés szar többet ér Magyarországon, mint  a demokráciával járó véleményszabadság és az annak sokszínűségével járó politikai viták, valamint az érdekek becsatornázása? Diktatúra van vagy centrális demokrácia? Ér-e visszaélni a kétharmados többséggel és hetente alkotmányt módosítani? Járna-e mindenkinek nagyon sok állami nyugdíj, de legalábbis az, amit félretett magának? Kellett-e új alkotmány és ha igen, ilyennek kell-e lennie? Ér-e a bólogató jánosunkat köztársasági elnöknek megválasztani Copy-Pali helyett?

Van még kérdés? Nem kevés. Az is kérdés, akarunk-e ezekre válaszokat keresni, adni. Én most nem. Ennek az az oka, hogy engem is megbántott és megbánt az a hatalomcentrikus kormányzati kommunikáció, ami arrogáns, pökhendi, fennhéjázó és lenéző. Az, hogy az Orbán-kormány és a Fidesz nem jobboldali, nem konzervatív régóta tudtuk. Maximum nemzetieskedő és keresztényeskedő. De a fent felsorolt stílusjegyek egyike sem olyan “erény”, amit nemzetinek vagy kereszténynek lehet nevezni (de még gondolni sem).

Azt feltételezem, hogy sokkal jobban lehet úgy képviselni egy véleményt, megindokolni egy döntést, ha tényleg elhisszi az érintett, hogy nincs jobb kivitelezhető megoldás adott ügyben, A bajom az, hogy ez a most a kormányban és a kormánypártban abba a túlzó irányba mozdult, ahol a “nincs jobb megoldás” helyett a “nincs más megoldás” attitűd érvényesül.  Az ebből fakadó kirekesztő kizárólagosság csak még olaj a pökhendiség hegyeset csulázásra ingerlő tüzére. (Akiben ez az érzés nem került elő többször az elmúlt két évben, az nem követi a politikát vagy annyira fideszes, hogy Orbán képet hord a nagymamától örökölt nyakékében.) Bosszantó és elkeserítő.

Félúton a 2014-es választások felé az fáj a legjobban, hogy nem látok olyan legényt a réten, aki letörné az orbáni szarvakat és félrelökné a Felcsúti Fellengzősöket a kormánykeréktől. Bárki?
Vagy marad az őrület határán lebegő Matolcsy-szindróma, amit megélünk szinte nap, mint nap:

mi, magyar állampolgárok vagyunk a stadionban a nézők, a kormány a mi focicsapatunk, akik támadnak, majd az ellenfél kapuja előtt egy lövés vagy egy fejes után az egész csapat egyszerre elkezd kiabálni, ölelkezni, gólöröm koreográfiát előadni, mi meg nem értjük, hogy miért, amikor mi azt látjuk, hogy a stadionból kiröpült a labda, annyira mellé-fölé ment- szellemgólok ezek vagy tényleg száz-nullra vezetünk? Ez is egy kérdés? Már csak az időben bízom, hogy valamerre mozdít minket ebből a furcsa, szorongásos, beszívott állapotból.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=PHVeyo4W18U[/youtube]

Közzétéve:

Tökönszúrás Egyeteme 2. – A tarvágás ideológiájáról

“Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.”

Kádár János (1985 szeptemberében Mihail Gorbacsovnak az 1956 utáni megtorlásról)

 

Az előző “előadásunk” végszavát szőttem tovább, mivel jelentős mentális gyötrődést okozott a gondolat, miszerint kommunistává lettem az orbáni eseménysor által. Ám rájöttem, hogy én bizony továbbra is jól és stabilan állok korábbi meggyőződésem alapjain, ellenben a politikai osztály jelenleg hatalmon lévő tagjaival.

A konzervativizmus leírásaival tankönyveket töltenek meg, így most egyszerűsítésképpen én a köznyelvhez lényegesen közelebb álló “fontolva haladást” használnám a definiálásra. Ennek minden ága ugyanazokra a tradicionális alapokra épül, így a konzervativizmust a jelenlegi Fidesz-KDNP vonatkozásában kizárható. További gondolkodás után a huszadik század végén teret nyerő ideológiai irányzatok közül a neokonzervativizmus begyűrűzése vetődik föl, de – mélyebb elemzések nélkül is kijelenthető – a magyar politikai pártok, képződmények önmeghatározásuk és viselkedésük alapján mindannyian fényév távolságra vannak a “neokon” alapoktól.

Az orbáni szövetség a rendszerváltás óta tendenciózusan valami ellenében határozta meg saját magát, illetve mozdult mindig a politikai térben a megüresedő helyekre, mintegy megélhetési jobboldalivá válva az elmúlt húsz esztendő alatt. De az a tévedése Orbánnak és szűk belső körének, hogy a kétharmad mögött egy az emberek egy mindenre kiható változáscsomagot vártak és várnak el, azt gondolom, végzetesnek mondható.  Azt gondolom, erre Magyarországon senki nem akart felhatalmazást adni 2010-ben nemhogy annak másfél-két éven belüli lebonyolítására.

A legnagyobb baj azonban nem az, hogy ezt a kommunikációt folytatták és folytatják, hanem az, hogy ezt – egyre nagyobb mértékben – el is hiszik a srácok, mintegy legitimálva azt, amit sikerült elkövetniük az elmúlt húsz hónap folyamán. Aki józanul gondozik, tudja, hogy nem volt szükség ilyen mérvű átalakításokra azokon a területeken, ahol az Orbán-adminisztráció ezt szükségesnek gondolta. Az eredményt látjuk, élvezzük. Mikor ezeket a sorokat írom, már Orbánékban is elkezdett felsejleni, hogy a kurva nagy, nyugatról érkező pofont, amibe beleszaladtak, nem véletlenül adták. Sőt, a pofonzsák csak most nyílt ki…
Hogy a pofozás elég lesz-e a tényleges kijózanításhoz, előre nyilván nem lehet látni, de az biztos, hogy a címben jelzett tarvágás-szerű országmenedzsment szükségtelen és erősen megalapozatlan (volt eddig), ráadásul semmilyen konzervatív eszmével nem összekapcsolható.

Kijelenthetjük tehát: a tarvágásnak nincs ideológiája vagy ha mégis, az a bolsevik típusú kommunizmushoz áll a legközelebb. (Ez utóbbit most még elhessegetem…) Ugyanakkor – bár közvetlenül nem kapcsolódik a fő témánkhoz – a legszomorúbb dolog azzal szembesülni, hogy a tarvágásnak nincs életképes alternatívája.

Közzétéve:

Tökönszúrás Egyeteme avagy nézünk, mint fácán a tálcán

“Olyan könyvből dolgozunk, amit talán még meg sem írtak.”

Matolcsy György

“Mi a baj, Gyuri, zavarnak a számok?”

Matolcsy György korábbi kollégái


Milyen gyakorisággal “sodródik” egy párt és annak politikusai olyan helyzetbe, amikor mindent az előző kormányra foghatnak, foghatnának és közben az IMF nevű robotpilóta vezetné őket a következő választási győzelembe? Nagyjából egyszer egy életben. Persze ezt is csak egy magyar brigád tudja elbaszcsizni. Ahogy a Fideszes fiúknak sikerült.

A Bajnai-kormány megágyazott a második Orbán-kormánynak ahhoz, hogy mindenért Gyurcsányt és csapatát okolva úgy utazzon át a válságokon, hogy nem kell semmilyen, mélyebb pénzügyi problémáért felelősséget vállalnia, nem kell érdemi gazdaságpolitikai döntéseket hoznia. (Ahogy ezt a szebb jövőre ácsingózó román kormány is teszi.)

De Viktor és barátai inkább kezükbe vették az irányítást abban a hiszemben, hogy a kétharmados többség nem csak új alkotmányra, de Európa, sőt az ENSZ és az univerzum irányítására is elég. Hamar elvált a szar a víztől, mivel ezek a szakemberek nem csak abban hisznek, mint a tökéletes bolsevik párt, miszerint mindenhez értenek és mindent el tudnak intézni, hanem abban is, hogy Macchiavelli tanításának megvalósítása érdemi kötelezettségük.  Ez pedig meghozta az áttörést és most nagyjából szégyellhetjük magunkat mindannyian, akik ezt a szavazataikkal engedték.

A Fidesz kormány gyurcsányi magasságokban tört 2010-ben az új elnevezésekkel, programokkal és egyéb marketingtevékenységek elindításával (Nemzeti Hitvallás, Nemzeti Összefogás, Széll Kálmi satöbbi).
Majd 2011-ben rászaladt a cicire (vagy inkább a csöcsre), mert a fene nagy hozzáértés és önállóság bedöntötte a gazdaságot, a terveket és a kilátásokat. Mondjuk legalább a Fidesz vezérkar shortolhatott párat, ami megadta az alapot néhány végtörlesztésre… De kérdem én, mi a francra jó a saját vélemények és álláspontok közötti irányváltás, amikor mi nem a vadászpuska előtt szaladó antilop, hanem egyik kezével az asztalhoz szögelt kisfiú vagyunk, így az esélyünk vajmi csekély.

Egy ideig még próbáltam követni az eseményeket az eltelt év folyamán, de nem sikerült semmilyen logikát felfedezni az események sorozatában. A baj az, hogy ez nem a saját képességeimet minősíti, hanem a tényt jelzi: nem is volt logika, semmilyen. Most ott tartok, hogy kapkodom a fejem és nézek, mint a sült hal, hogy ezek mi a f@szt akarnak a világtól. A kapkodás az idegbetegek és az elmebetegek tulajdonsága, nem a politikusoké. Elvileg. Így most már csak a kérdőjelek maradtak, a Tom és Jerry típusú csacsifejjel nézés, meg a kétely, hogy ebből mi lesz.
Két lehetőség maradt: vagy a sok mozaik egyszer csak összeáll és a földi paradicsom rajzolódik ki Magyarországként a térképen, vagy az utolsó napon elnézünk balra a zebráról lelépve és elüt minket egy kamion, mert az előző éjszaka megváltoztatták a közlekedés logikáját jobboldalira.

A lehajtott fejjel szégyenkezés közepette az utolsó kérdés, amin még morfondírozom: mi a megfelelőbb választás – hat évig bekkelni és várni valami üdvözítőre impotens pöcsként (Gyurcsány – 2004-2010) vagy másfél év alatt feje tetejére fordítani mindent viagrával megtámogatott merev faszként (Orbán, 2010-2011)? Még nem tudtam válaszolni, de félek, nem arra billen a mérleg amerre szeretném… Lehet, hogy a csalódottság kommunistává tett? Ha igen, valaki mentsen meg!