Archive Page 2



A jó kis sztékes sablont sikerült visszahegeszteni. Hamarosan jönnek a fényképek is. 🙂  Meg mostantól új posztok. Jaszkarit nagyon várom vissza, de mindenki mást is. 🙂

No, az a helyzet, hogy sokévnyi ingyen, más tárhelyén héderezés után alacsony prioritásokkal de lett saját webtárhely és oda át is sikerült rakni a rég helyről mindent – csak a képek és a sablon nem akart jönni.

Közben a régi helyen lekapcsoltak szinte mindent, így most reménykedünk, hogy mentésből valahogy visszahúzzuk a sok értékes képet és a szépséges sablonunkat.

Biztos lesz megoldás. Addig meg van ez. 🙂

Szeressük ezt is, nem lesz sokáig.

Vannak írások (nem mondanám a posztjaimat cikkeknek, amióta abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Derrick és Harry PM Blogon publikálhatok, mert ott rendesen megvizslatják a kikerülő anyagot), amik érlelődnek a fejemben. Ilyen a választások óta eltelt időszak áttekintése, amiből még a munka utáni fáradtságomat is ki akarom zárni, hogy tényleg a véleményemet és ne az aktuális lelkiállapotomat, hangulatomat foglalja magában.

Vannak ugyanakkor olyanok, mint ez is, amikor a kitolulni akaró “én megmondtam, én-én láttam előre” érzést kell megfékezni. Akárcsak lassan 4 éve, amikor Észak-Afrikát a felszabadulás rázta föl, aztán tette vissza a korábbi állapotába.  Ismételni nem akarom magamat, de kedvenc téziseim ismét terítékre kerülnek, egy kicsit.

Én vagyok Charlie

Continue reading ‘Ludas Csárli, te nem tehetsz róla’

November utolsó szombatján, késő délelőtt turnéztunk autóval a városban: egy kicsi játszótér, egy kicsi vásárlás itt, egy kicsi ott… Óvatlanul a tankolást a végére hagytam. Hiba volt, mert Pestről Budára menet a szigeti lehajtónál elkezdett picit rángatni az öreg Rover 620-as, de legurultunk az első elérhető parkolóhelyig. Taxit hívtunk és a sztori ekkor kezdődött.

Azt már tudom, hogy olyan helyen, mint egy házszám nélküli buszmegállóhoz ha taxit hívok, akkor mindent el kell mondani (mihez van közel, melyik városrész felé megy onnan melyik busz), mert  a taxitársaságok diszpécserei gonosz múzeumi teremőr nénivé változnak, ha a nem létező városi helyismeretükre próbálsz építeni. így is történt: 9-es busz megállója Óbuda felé, a 17-es villamos végállomásánál. Kevés  volt… A család már belehelte az autót, de taxi még sehol, telefonáltam. Máshol állt az ember, de jött azonnal.

Szép sárga Renault, benne valószínűtlenül elegáns (öltöny, nyakkendő), frissen borotvált, magas, körszakállas csávó. Bocsánatot kért, átállt, segít, mosolyogva. Szilvi Rózával a kezében előre ült, Fülöp mellé ült be hátra, Szilvi telefonjával egy karácsonyi motívumos memóriajátékkal játszott, ami alatt valami nemzetközi karácsonyi sláger instrumentális változata szólt (talán a let it snow). Eközben Róza az anyukája ölében a sofőr csávóval koketált, vigyorgott, bujócskázott. Mi eközben meséltük a sztorit (benzin kifogyása), néha Fülöp is belebeszélt, amit épp fontosnak tartott említeni… Ezek általában nem oda illő, de vicces félmondatok voltak. Talán 5 perc volt az egész út és a végén a sofőt azt mondta, teljesen karácsonyi hangulatott csináltunk neki, így ezt a kört ő állta.

Nem hittük el, még napok múlva is mosolyogva beszéltünk róla.

Valamelyik este azon filozófáltam, milyen brutális szintű technológiai változást hozott az a kicsit kevesebb, mint 40 év, amit 1977 óta itt sikerült töltenem. Nem csekélyebb mindez történelmi szempontból sem, de a technológiai intenzitás mellé az 1990-es évek után inkább csak be-belépő extrák voltak, amik közül az idei ukrán válság azért magasan kiemelkedik. Elmélkedem róla, mert minden véleménnyel és apró morzsával csak tisztábban láthatunk. (Már itt leszögezem, hogy  a poszt nem tudományos igényességgel, hivatkozások és referenciák nélkül, csupán a korábbi tanulmányaimra és kapcsolódó gondolataimra épül.)

A rákos, az alkesz és a szadista

Általános iskola 8-ik évében, a 1991-92-es tanévben a huszadik századi magyar és európai történelem egyes elemeit bölcs módon inkább nem adták le és hallgatólagosan nem is kérdezték a középiskolai felvételeiken. Ennek okán emlékezetes maradt az az óra, amikor az egyébként ténylegesen elismert technika és biológia tanárunk, Simon Gabi bácsi jött be helyettesíteni történelemórára és kicsit árnyaltan vezette elő a jaltai tárgyalásokat: ott ült a beszámíthatatlanul beteg (rákos, agyérelmeszedéses) Roosevelt, a kellemesen beviszkizett Churchill szivarozva és nézték, ahogy Sztálin rajzolgat a térképre, majd kezet fogtak és ezzel megpecsélteték a mai napig érvényes világrend és geopolitikai viszonyok alapjait (hiába lett vége a hidegháborúnak). Ez a mai napig vissza-visszatér, mint emlék és mit sem veszített aktualitásából.

Miért futottam neki ilyen messziről? Mert fontosnak gondoltam hangsúlyozni, a leírt gondolatokhoz, hogy az történelmileg kialakult érdekszférák és azok megtartása az elmúlt két évtizedben minden, magát nagyhatalmi pozícióba soroló országnak és azok vezetőinek is a legfontosabb és legkényesebb témája.

Etnocentrikus világkép

Egyik kedvenc fogalmam és minden helyzet, amikor aktuálpolitikai, de Európán kívülről érkező témákról beszélgetek vagy olvasok, vissza is igazolja mennyire nem vagyunk képesek kilépni abból a közegből, gondolatiságból, kultúrkörből, amiben szocializálódtunk és amiben élünk és így európai szemmel (és elvárásokkal) próbáljuk meg (nem) érteni a nem európai eseményeket. A durva és kicsit talán ijesztő is, hogy Budapesthez mennyire közel van Európa határa.

Demokrácia?!

Ugyanis a Kárpátok vonulatánál vége van a modern értelemben vett Európának.  Észak felé Lengyelország határát tekintsük ennek a vonalnak. Nem merészség kijelenteni, hogy onnantól a szlávok által lakott területeken a demokrácia nem ismert, nem gyakorolt és nem (el)várt jelenség. Történelmi alapokon. Kicsiny és sokáig veszélyeztetett, inogó kivétel volt a baltikum és még a finn terület is, de az Európai Unió megtámasztotta ezeket az országokat, népeket kellően ahhoz, hogy az orosz medve ne fenje a lépes mézükre a fogacskáját.

A demokratikusság hiánya, gyökértelensége több okra visszavezethető, mély és részletes magyarázatokkal, de erre igény esetén térjünk majd vissza, illetve utána lehet olvasni, most nem mennék bele. Csupán megemlítem a főbb elemeket: keleti típusú vallási keretek (a görög katolikusnál sokkal jobban passzol ide a pravoszláv vagy az ortodox keresztény definció), keleti típusú, autoriter-despotikus hatalmi rendszer (tatár modellre épülő kánság, cárizmus), a vezető rétegek és a társadalom szeparálódása, apolitikusság, alattvalói társadalom (“cár atyuska” megmondja, mit csináljunk, merre menjünk). Mindezeket nemhogy felszámolta, mint inkább megerősítette a bolsevista-kommunista berendezkedés.

Youngkrajna

Az ukránok annyira nem bírtak elérni a terhes történelmi keretek és az ütközőzóna típusú földrajzi elhelyezkedés miatt az államalkotó nép szintjére, hogy még egy töketlen, Szvatopluk-szerű vezetőt vagy utánálló banditából politikai igények mentén tudományosan nemzeti hőssé legitimált Avram Iancu-típusú alakot sem tudnak fölmutatni, mint a szlovákok vagy a románok. Sokan mondhatjuk, hogy idősebb vagyok, mint Ukrajna, hiszen 1991 előtt ilyen állam nem létezett korábban.

Szerencsétlen ukránok ennek mentén haladnak végig a nemzetállamiság kialakításának lépésein: az önmeghatározás, a működési modell, a kultúrális fejlődés, az europanizálódás kínjaival és a merre tartsunk átfogó problémájával megterhelve. Csaknem 25 évig párttitkárok és korábbi kommunista vezetők próbálták “képviseleti demokráciaba” fordítani az országot és a társadalmat. (Orosz tanár angolul tanít motívum egy csöppet.)  Röviden összefoglalva: az önállósodás óta billeg autokrácia és valami furcsa demokratikus próbálkozás között, az utóbbiba csomagolva. Aztán jött az EU-s társulási szerződés ügye egy éve és akkor elvált a sz@r a víztől.

Ukrán-orosz barátság

Na, ez ami nem volt soha. Legtisztább példa, miszerint Sztálin a második világháború után egyszerűen ki kívánta írtatni az ukránokat, amiért ellenállás nélkül (lényegében örömkönnyekkel ünnepelve) engedték át a hitleri német hadsereget Moszkva felé az akkori szovjet ukrán köztársaság teljes területén. Minden szimpatikus eszközt (kitelepítés, statáriális bíráskodás, tömeges kivégzések háborús bűnösség okán stb) bevetettek, ahogy mindenhol. Ezért “cserébe” adták vissza a Krím-félszigetet Hruscsovék az ukránoknak az 50-es évek végén. (Amiről kiderült most, hogy olyan volt, mint a lakótelepi focipályán a létszám: amíg mi állunk nyerésre, addig nálunk is lemegy egy ember, hogy egyenlően legyünk, mert ti nem vagytok meg… de ha átveszitek a vezetést, akkor visszaáll…) A Szovjetunió szétesésekor is volt némi vita, hogy mi legyen holmi atomfegyverekkel, meg tengeralattjárókkal, meg flottákkal, de ott dűlőre jutottak végül. Meg van ez az állandó földgáz csapolós játék is… Szóval vörösingesek partnersége ez, de inkább tekintsük múltidőnek, hiszen a jelenlegi ukrán válság lezárulta, elmúlása, lecsengése után itt már partnerségről nem fogunk tudni beszélni soha többet.

Mi van? (Mivan?Mivan?)

Vihar van a kávéscsészében. Ne több, sajnos. Putyinnál eljött az idő, hogy elrendezze a régóta esedékes nyitott kérdést: Ukrajna orosz érdekszféra és az is marad belátható ideig biztosan. Ha ránézünk az ember fejére és belekalkuláljuk, hogy KGB vezető volt, azon sem lepődünk meg, hogy a géppuska csövével húzta meg a vonalat az ukránoknak nagy EU-s összeborulás és az ezzel járó önállósodás kapcsán. A mostani helyzetből hátrébb (visszább) Putyin nem fog lépni, ez biztos. Ha kell, akkor biztosan elmegy Kijevig tankokkal (de Donyeckig biztosan), ahol persze már NATO tankok és repülők fogják várni, de megállítani, érdemben, fizikailag ellene menni, beavatkozni sem EU, sem NATO, sem ENSZ vonalról nem fog senki. A gazdasági embargók, tíltások is csak annyira maradnak majd meg, hogy csak egy kicsit legyen szar az oroszoknak, mert ha nagyon szar, az már nekünk is szar lenne. Mindenkinek szar lenne. Lehet, hogy “csakazértis” jelleggel lesz EU-s partneri szerződés, de ukrán tagság soha. Ahogy ukrán NATO tagság sem. Ahhoz tetterős, koncepcióval, startégiával és erős akarattal rendelkező ukrán politikusok kellenének, stabil, masszív társadalmi beágyazottsággal, hátországgal. Ahhoz meg el kellene vetni a demokrácia magját a jó ukrán földbe. De abból a magból most még vodkát főznek. Hogy ne fagyjanak meg és ne haljanak éhen/szomjan.

Vannak ételek és italok, amiket az ember – még ha nem is mágnás – elvi okok miatt sem vesz le a polcról, amikor az árát látja és az messze alulmúlja az alapanyag, a csomagolás és a munka összeértékét a fejünkben. Ilyenkor nem kerülhetünk másképp helyzetbe, mint ajánlás, javaslat, írott vagy szóbeli helyzetbehozás által, amit én, mi a poszt tárgyát képező bor esetébenRecitől kaptunk meg.

Fröccskirálynak hívják a háta mögött

Szóval itt van ez a fehérbor, 400 forintért / palack. Úgynevezett Tesco válogatás. Reci bácsi sommelier ismerőse azt mondta, rendben van, iható, fogyasztható nedű. Fröccsnek leginkább. A valóságot fedő ajánlás ez. A Keszthely környékéről származó chardonnay (ez az egyik fő területe a kevésbé ismert Balatonmelléke borvidéknek) bizony ilyen technológiai típusú feldolgozás közepette is kiválóan teljesít. Van sava, van gerince, igazi tóparti Há-eM-Csé stílusban vegyül a szódával/ásványvízzel. A buborékok erősítő hatása pont annyi lendületet ad a bornak, hogy bátran nyúlunk ismét az üveg után, amikor kiürül a pohár. Ha szerencsések vagyunk, akkor a vastagfalú poharunkról lassú mozdulatokkal tudjuk letörölni ujjainkkal a párát, amíg házigazdánk elsétál a hűtőig a következő töltetért.

Ilyen korrekt bort olyan áron, amiért csak tőkementes italokat és pet-palackos tablettás cuccokat kapni: ajándék. Recinek és kedves ismerősének is köszönjük a kellemes perceket, amiket eddig és a jövőben is fog okozni ez az itóka.

Segédanyagok:

1. A bor adatlapja a borászat oldalán

2. Tesco online vásárlási felületen a bor adatlapja

Emlékszem, 2007 nyarán azzal vágtam bele ebbel a top 30-as sorozatba, hogy a 30-ik születésnapomig a végére érek és 2007 szeptember 20-án lezárom, mintegy átnézve életem első 30 évének számomra legkedvesebb dalait. Aztán itt vagyok, szégyenszemre közeledve a 37-hez és ezen a 1998-as poszton túl még pont 7 darab hiányzik… a harminchoz. 🙂 Soha nem érek a végére, pedig lassan megérdemelném. Meglátjuk.

Amikor kiválasztottam anno az adott év legjobbjai közül ezt a Mariah Carey dalt, nem is tűnt föl, hogy mekkora nyáltenger volt ’98-ban a kínálat: tengeren innen és túl, nők és férfiak rendkívül érzelmes, lírai dalokat írtak és énekeltek, mintha kb az egész világ kitette volna a lelkét az ablakba, ahol megnedvesítette a harmat és a reggeli szél énekkel szárította volna meg az összes kis lelkecskét… Na, pont ilyen lehetett a hangulat akkortájt.

Ebből a körből, nálam a Savage Garden (1-hit wonderer típusú előadó) Truly, madly, deeply című örökbecsű tingli-tangli nótáját a dobogó második fokára szorítva

Mariah Carey – My All

című örökzöldje lett a nyertes. Talán maga a dal 1997-es, de még 98-ban is igen komoly sikernek számított és egyértelműen a hölgy karrierjének egy olyan eleme, amit mindig, mindenhol elő kell adnia (biztos nem gyűlöli egyáltalán így közel 15-16 év távlatában). Tettenérhető benne a 90-es évek jónéhány soul és r’n’b stíluseleme, nem is lenne semmi extra önmagában, ha nem ez a nőci énekelné, mert egyértelműen a torkától lesz óriási tuti ebből a szerzeményből.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=mIhI23gBBPQ[/youtube]

Ha valaki vette a fáradtságot, hogy a hallgatás mellett meg is tekintette a videót, és hozzákeres most egy aktuális fotót a művésznőről, arról is meggyőződhet, hogy mennyire sok energiát fektetett abba Mariah, hogy 1998-as önmagát (legalábbis fizikailag, fiatalságában) idézze. Ráadásul sikertelenül, cserébe sikerül McDonalds rajongó barbie baba élő karikatúrájaként létezni. De erre legalább a hangja nem ment rá, mert anélkül tényleg csak a sült krumpli maradna.

Összességében az elég egysíkú 98-as slágerkínálat alapján szinte jogosnak tűnik, hogy a Juventus rádióra hangolva tízből legalább kétszer ez a dal megy, ha éppen nem a No Mercy Where do you go-ja vagy az Ace of Base-től a The Sign. 🙂

 

 

 

A megkerülhetetlen óbudai Jáner hentesnél annyi változás, külső behatás történt az elmúlt 1-1,5 évben, mint előtte évtizedekig sem. Először Imit, a törzsgárda oszlopos tagját nevezték ki az új isaszegi üzlet szenior hentesének, vezetőjének. Utána tavaly nyáron rárobbant az épület teteje a boltra is egy kicsit, majd jó két hónap után visszatért a csapat és folytatta áldásos tevékenységét.

Most pedig, közel 30 év után, családalapítási céllal eligazol Jani, aki az igazi hentes karakter kellő testmagassággal, testmérettel, fülmögötti ceruzával és óriási, országos dumákkal és ami a legfontosabb: Budapest legjobb hurkáival, sült és fött csülkével, sült pörccel és hasonló jóságokkal

Nem akarok óriási kört futni, de a legnagyobb aranyköpéseket muszáj ide rögzíteni, még ha nem is adja vissza azt így írásban, mint amilyen hangulatot, mosolyt, mosolyokat eredményez egy húsboltban.

Jani és a felvágottas-melegkonyhás pálya

1. Köszönés 60+-os hölgyeknek: “Szerelmem”;  “Gyémántom”; “Virágszálam”

2. Főtt húsokhoz, grill csirkéhez őrölt paprika, só, bors ajánlása fiatalabb nőknek: “Megszórhatom-e egy kis szerelemporral?”

3. Elköszönönés visszajáró fiatal női vásárlóknak: “Csókollak több helyen'”

4. Sokáig gondolkodó, variáló törzsvendégnek noszogató szöveg: “Isten áldjon meg! <hatásszünet> Vagy 4-5 gyerekkel! <hatásszünet> Házasságon kívül!”

5. A hús, a termék minősítésére: “Gyönyörű, mint a házas élet! … Eleje!”

6. Még egy húsajánló: “Olyan gyönge, mint a Fradi védelem”

7. Klasszikus, kanállal vödörből szedett, sűrű mustár: “henti-musti” (hentes mustár)

Van-e olyan étel, élelmiszer, állat, növény, amit nem bírtál megszeretni, pedig már sok próbált tették ezért? Nekem van, maradt egy, ami a magyar étkezés szerves része (nem úgy, mint pl. a fésűkagyló), aminek az ízével nem sikerült megbékélnem. Ez a cékla. De honnan indultam és mik voltak az állomások.

A gomba

Kizárólag rántott gombát voltam hajlandó enni egészen 14 éves koromig. Nem voltunk nagy gombaszedők-gombaevők, leginkább pörkölt-paprikás vonal volt erős, ha mégis. Na, ezektől 1992-ig a hideg futkározott egyperces négyszázakat a hátamon. A rántott gombával meg anyám nem volt hajlandó nekiállni pöcsörészni, ha meg étterembe mentünk, nyilván ordas rántott húsokat faltam, szóval ez akkor a luxus volt, amiről nem volt nehéz lemondani, de ha mégis enni kellett, tartárral bevonva már tartár íze volt (ami akkor egyenlő majonéz).

Aztán jött a kolesz, ahol bizony esténként adták leginkább a gombapörit: egésznapos iskola (délután szilencium) után, esti foci vagy fröccsözés előtt, nyilván kellett az energia vagy a bélés, szerdára kifogyott a hazai kajásdoboz, nem volt alternatíva, hát betoltam, sok tésztával. Ízére nem figyeltem eleinte, aztán meg már észrevettem a jót is, amikor nem a menzán ettem. Onnantól meg jöhetett minden formában.

A belsőség és társai

16-17 éves koromig a világból ki lehetett üldözni a pacallal, a körömmel, a tüdővel, a szívvel, a velővel és a többiekkel: külön-külön is, de egyben meg főleg. Kóterben nem fenyegetett, hogy ilyet adnak kétszáz főre, vendégségben, étteremben maradt a színhús. Aztán valahogy került az asztalra otthon egy nagyon éhes pillanatomban egy velős-májas pacal. Ott valami átkattant. Utána a nagyanyám receptjével elkészített szalontüdő (fehér szósszal, répa nélkül), aztán már jött minden. Amivel eddig még nem került sorra az a körömpörkölt, de pont a hétvégén szemeztem vele, végül a pacal mellett döntöttem (mert régen ettem), viszont legközelebb nem hagyom ki.

Rakott fejhús, bácskai hurka, disznósajt

Már belekanyarodtam a második x-be, amikor ezek is bekerült a repertoárba. Egy soltvadkerti háromnapos lagzi másnapján a k+1 pálinka hatását vette le a vállunkról és emelte ki a testünkből az örömanya egy olyan rakott fejhússal, aminek azóta sem találtam párját, pedig kerestem. Néha a Jáner-féle főtt-füstölt marhanyelv puhább részei talán fölnőnek hozzá, de ritkán. A bácskai hurka valami áruházi pultból került először az asztalra, a disznósajt pedig a a Stelz családi hentesüzem sváb receptjével lopta be magát nagyon a szívembe, az elmúlt hónapokban. Utóbbi rendes húsételnek elfér, igen-igen jó, szívből ajánlom.

Finom főzelék

A sajnos-keltető call centeri házhozszállítós menüben volt rendszeresen. Ráfanyalodtam, ha a másik alternatíva még gázabb volt. Aztán rájöttem, hogy undorító állaga és színe ellenére ez végül is leveszöldség. Lassan 10 éve nem ettem, nem is kóstoltam már, de az áttörés ténye mindenképpen elemi darabja az étkezési toleranciaküszöböm még lejjebb kerülésének.

Céklát, azt nem

A gyökér, aminek a színe, az illata és az íze is gáz. Nekem. Három éve talán az Imolában, Egerben egy sous vide cékla kivétel volt, de azért, mert egyik saját jegyével sem rendelkezett dominánsan. Szóval kegyes földanya teremje ezt másnak továbbra is, átengedem minden kis gumóját. A poszt pedig onnan jött, hogy sikeresen bekerült a hűtönkbe egy mechanikusan préselt, nem sűrített 100 %-os, rostos alma-cékla lé. Ebben csak 10 vagy 20 % volt a cékla, de az elb@szott egy csomó almát, amiket nagyon szívesen megittam volna. 🙂

A céklához még egy csomó tengeri gyümölcs (polip, kagylók, medúza, sün stb) csatlakozik, amikkel nem nagyon akarok megküzdeni, de ezek jelenléte a mindennapokban marginális. Amikor majd a céklát és ezeket is megszerettem, írok megint erről.

Villány apró déli zug. Tüzes vörösek, ropogós rozék, tartalmas fehérek hazája. Ha tehetném, néha eltünnék ott pár hétre, hogy ismét fölfedezzem, beleharapjak, bemerüljek, több legyek borai, emberei, dombjai által. Helyette vannak a palackba zárt szellemek, amik fölidézni segítenek búbájos zamatait.

Fűzfa lombja alatt megbújó szerelmes párocska

Ez a házasítás maga a romantika. Karcsú, akár egy tinédzser lány, de már annyira férfias, mint egy érettségiző fiatalember. Elképzelem, ahogy a borok (kékfrankos 28%,  Pinot noir 19%, Merlot 19%, Cab.franc & sauvignon 15 %, Kékoportó 11%, Syrah 8%) egymásba gabalyodnak, mint a titokban egymást becézgető, szeretgető, a szerelem lángjával mit kezdeni még nem tudó ifjú pár. Ott szeretgetik egymást, ahol érik, összeolvadnak, elegyednek, majd megnyugszanak… Aztán a palackból egy jó nagy szellőztetés után erőre kapva kipattanva tüzet csiholjanak a szájpadláson, a garatban…

Akár a szirtaki

Egy másik kép, ami erről az Immortalról eszembe ötlik, az a görögök emblematikus tánca: nem létező karjukat egymás vállára téve  kapaszkodnak össze az eltérő borok, hisz mind vörös és életrevaló. Fölveszik a ritmust, az ütemet, megérik a közös akarat, lendületben jönnek és kiteljesednek. Még buzuki sem kell, hogy kiadják magukból, ami bennük van. Ez a bor nem testes, de van benne akarat, amivel, amitől lázba hoz, fölhevít már az első pohár után. Hétköznap ennél több, jobb talán nem is kell, mert erre marad idő és erő a kenyérkereső rohanás után. A valakinek mégis kell, az igyon egy combos cabernet franc-t. Meg egy pálinkát.

Palackja 1700-2000 forint körül beszerezhető.




About

You are currently browsing the Sajnos.hu weblog archives.