Ogrék kora

A Nyugati típusú civilizációk számára már jól látható a Demokrácia vége tábla az ösvény mellett, amin bandukolnak. Mitől, miből alakult így, mi jöhet még? A Terminátor vagy a Mad Max utópiája van-e közelebb hozzánk?

Németh Szilárd István (forrás: parlament.hu)

Bővebben…

Megmigránsosodásunkról

Írok pár gondolatot a 2016-os év legdrágább egyben legjelentéktelenebb politikai témájáról, mert politológia szakon esettanulmány lesz húsz év múlva. Az összes akkori túlbuzgó, seggnyaló, pedelázó főokos Mráz Ágoston-klón zárthelyi előtt és alatt és után is többször ki fogja rá verni, az biztos.

MKKP ufós plakát

Bővebben…

Ludas Csárli, te nem tehetsz róla

Vannak írások (nem mondanám a posztjaimat cikkeknek, amióta abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Derrick és Harry PM Blogon publikálhatok, mert ott rendesen megvizslatják a kikerülő anyagot), amik érlelődnek a fejemben. Ilyen a választások óta eltelt időszak áttekintése, amiből még a munka utáni fáradtságomat is ki akarom zárni, hogy tényleg a véleményemet és ne az aktuális lelkiállapotomat, hangulatomat foglalja magában.

Vannak ugyanakkor olyanok, mint ez is, amikor a kitolulni akaró “én megmondtam, én-én láttam előre” érzést kell megfékezni. Akárcsak lassan 4 éve, amikor Észak-Afrikát a felszabadulás rázta föl, aztán tette vissza a korábbi állapotába.  Ismételni nem akarom magamat, de kedvenc téziseim ismét terítékre kerülnek, egy kicsit.

Én vagyok Charlie

Bővebben…

Ukrajnáról

Valamelyik este azon filozófáltam, milyen brutális szintű technológiai változást hozott az a kicsit kevesebb, mint 40 év, amit 1977 óta itt sikerült töltenem. Nem csekélyebb mindez történelmi szempontból sem, de a technológiai intenzitás mellé az 1990-es évek után inkább csak be-belépő extrák voltak, amik közül az idei ukrán válság azért magasan kiemelkedik. Elmélkedem róla, mert minden véleménnyel és apró morzsával csak tisztábban láthatunk. (Már itt leszögezem, hogy  a poszt nem tudományos igényességgel, hivatkozások és referenciák nélkül, csupán a korábbi tanulmányaimra és kapcsolódó gondolataimra épül.)

A rákos, az alkesz és a szadista

Általános iskola 8-ik évében, a 1991-92-es tanévben a huszadik századi magyar és európai történelem egyes elemeit bölcs módon inkább nem adták le és hallgatólagosan nem is kérdezték a középiskolai felvételeiken. Ennek okán emlékezetes maradt az az óra, amikor az egyébként ténylegesen elismert technika és biológia tanárunk, Simon Gabi bácsi jött be helyettesíteni történelemórára és kicsit árnyaltan vezette elő a jaltai tárgyalásokat: ott ült a beszámíthatatlanul beteg (rákos, agyérelmeszedéses) Roosevelt, a kellemesen beviszkizett Churchill szivarozva és nézték, ahogy Sztálin rajzolgat a térképre, majd kezet fogtak és ezzel megpecsélteték a mai napig érvényes világrend és geopolitikai viszonyok alapjait (hiába lett vége a hidegháborúnak). Ez a mai napig vissza-visszatér, mint emlék és mit sem veszített aktualitásából.

Miért futottam neki ilyen messziről? Mert fontosnak gondoltam hangsúlyozni, a leírt gondolatokhoz, hogy az történelmileg kialakult érdekszférák és azok megtartása az elmúlt két évtizedben minden, magát nagyhatalmi pozícióba soroló országnak és azok vezetőinek is a legfontosabb és legkényesebb témája.

Etnocentrikus világkép

Egyik kedvenc fogalmam és minden helyzet, amikor aktuálpolitikai, de Európán kívülről érkező témákról beszélgetek vagy olvasok, vissza is igazolja mennyire nem vagyunk képesek kilépni abból a közegből, gondolatiságból, kultúrkörből, amiben szocializálódtunk és amiben élünk és így európai szemmel (és elvárásokkal) próbáljuk meg (nem) érteni a nem európai eseményeket. A durva és kicsit talán ijesztő is, hogy Budapesthez mennyire közel van Európa határa.

Demokrácia?!

Ugyanis a Kárpátok vonulatánál vége van a modern értelemben vett Európának.  Észak felé Lengyelország határát tekintsük ennek a vonalnak. Nem merészség kijelenteni, hogy onnantól a szlávok által lakott területeken a demokrácia nem ismert, nem gyakorolt és nem (el)várt jelenség. Történelmi alapokon. Kicsiny és sokáig veszélyeztetett, inogó kivétel volt a baltikum és még a finn terület is, de az Európai Unió megtámasztotta ezeket az országokat, népeket kellően ahhoz, hogy az orosz medve ne fenje a lépes mézükre a fogacskáját.

A demokratikusság hiánya, gyökértelensége több okra visszavezethető, mély és részletes magyarázatokkal, de erre igény esetén térjünk majd vissza, illetve utána lehet olvasni, most nem mennék bele. Csupán megemlítem a főbb elemeket: keleti típusú vallási keretek (a görög katolikusnál sokkal jobban passzol ide a pravoszláv vagy az ortodox keresztény definció), keleti típusú, autoriter-despotikus hatalmi rendszer (tatár modellre épülő kánság, cárizmus), a vezető rétegek és a társadalom szeparálódása, apolitikusság, alattvalói társadalom (“cár atyuska” megmondja, mit csináljunk, merre menjünk). Mindezeket nemhogy felszámolta, mint inkább megerősítette a bolsevista-kommunista berendezkedés.

Youngkrajna

Az ukránok annyira nem bírtak elérni a terhes történelmi keretek és az ütközőzóna típusú földrajzi elhelyezkedés miatt az államalkotó nép szintjére, hogy még egy töketlen, Szvatopluk-szerű vezetőt vagy utánálló banditából politikai igények mentén tudományosan nemzeti hőssé legitimált Avram Iancu-típusú alakot sem tudnak fölmutatni, mint a szlovákok vagy a románok. Sokan mondhatjuk, hogy idősebb vagyok, mint Ukrajna, hiszen 1991 előtt ilyen állam nem létezett korábban.

Szerencsétlen ukránok ennek mentén haladnak végig a nemzetállamiság kialakításának lépésein: az önmeghatározás, a működési modell, a kultúrális fejlődés, az europanizálódás kínjaival és a merre tartsunk átfogó problémájával megterhelve. Csaknem 25 évig párttitkárok és korábbi kommunista vezetők próbálták “képviseleti demokráciaba” fordítani az országot és a társadalmat. (Orosz tanár angolul tanít motívum egy csöppet.)  Röviden összefoglalva: az önállósodás óta billeg autokrácia és valami furcsa demokratikus próbálkozás között, az utóbbiba csomagolva. Aztán jött az EU-s társulási szerződés ügye egy éve és akkor elvált a sz@r a víztől.

Ukrán-orosz barátság

Na, ez ami nem volt soha. Legtisztább példa, miszerint Sztálin a második világháború után egyszerűen ki kívánta írtatni az ukránokat, amiért ellenállás nélkül (lényegében örömkönnyekkel ünnepelve) engedték át a hitleri német hadsereget Moszkva felé az akkori szovjet ukrán köztársaság teljes területén. Minden szimpatikus eszközt (kitelepítés, statáriális bíráskodás, tömeges kivégzések háborús bűnösség okán stb) bevetettek, ahogy mindenhol. Ezért “cserébe” adták vissza a Krím-félszigetet Hruscsovék az ukránoknak az 50-es évek végén. (Amiről kiderült most, hogy olyan volt, mint a lakótelepi focipályán a létszám: amíg mi állunk nyerésre, addig nálunk is lemegy egy ember, hogy egyenlően legyünk, mert ti nem vagytok meg… de ha átveszitek a vezetést, akkor visszaáll…) A Szovjetunió szétesésekor is volt némi vita, hogy mi legyen holmi atomfegyverekkel, meg tengeralattjárókkal, meg flottákkal, de ott dűlőre jutottak végül. Meg van ez az állandó földgáz csapolós játék is… Szóval vörösingesek partnersége ez, de inkább tekintsük múltidőnek, hiszen a jelenlegi ukrán válság lezárulta, elmúlása, lecsengése után itt már partnerségről nem fogunk tudni beszélni soha többet.

Mi van? (Mivan?Mivan?)

Vihar van a kávéscsészében. Ne több, sajnos. Putyinnál eljött az idő, hogy elrendezze a régóta esedékes nyitott kérdést: Ukrajna orosz érdekszféra és az is marad belátható ideig biztosan. Ha ránézünk az ember fejére és belekalkuláljuk, hogy KGB vezető volt, azon sem lepődünk meg, hogy a géppuska csövével húzta meg a vonalat az ukránoknak nagy EU-s összeborulás és az ezzel járó önállósodás kapcsán. A mostani helyzetből hátrébb (visszább) Putyin nem fog lépni, ez biztos. Ha kell, akkor biztosan elmegy Kijevig tankokkal (de Donyeckig biztosan), ahol persze már NATO tankok és repülők fogják várni, de megállítani, érdemben, fizikailag ellene menni, beavatkozni sem EU, sem NATO, sem ENSZ vonalról nem fog senki. A gazdasági embargók, tíltások is csak annyira maradnak majd meg, hogy csak egy kicsit legyen szar az oroszoknak, mert ha nagyon szar, az már nekünk is szar lenne. Mindenkinek szar lenne. Lehet, hogy “csakazértis” jelleggel lesz EU-s partneri szerződés, de ukrán tagság soha. Ahogy ukrán NATO tagság sem. Ahhoz tetterős, koncepcióval, startégiával és erős akarattal rendelkező ukrán politikusok kellenének, stabil, masszív társadalmi beágyazottsággal, hátországgal. Ahhoz meg el kellene vetni a demokrácia magját a jó ukrán földbe. De abból a magból most még vodkát főznek. Hogy ne fagyjanak meg és ne haljanak éhen/szomjan.

Kuvaszok pásztorok nélkül

Minap Micivel sikerült tisztába tenni az idei választások várható eredményeit és azok körülményeit. Megérdemlitek, hogy ti is tiszta fejjel, józanul, a lényeget látva foglalkozzatok a fékezetthabzású kampányból kieső politikai bulvárral, illetve legyen arról valamilyen képetek, mit érdemes tenni április 6-án.

Ahogy Soundria főnök is írja, szavazni márpedig el kell menni, mert anélkül sz@rt nem ér az egész. A véleményt kifejezni jó, ráadásul a kelleténél amúgyis ritkábban van rá lehetőség, tessék meglépni. Inkább a parlamenti választások, mint a VV6, nemde?

A lehetőségek tárháza nagyon szűkös, a helyzet szinte reménytelen, mégis meg kell próbálni dönteni (miközben persze a nem szavazás is vélemény).

Összefogás 2014

A baloldal együtt, közösen is pont olyan töketlen, mint külön-külön lenne, de így legalább látványosan, kézzelfoghatóan az. Bajnairól  abban a pillanatban derült ki, hogy alkalmatlan a politizálásra, amikor beállt ebbe a pirosnyakkendős seggrepacsiba, ráadásul félig a függöny mögé. Mindaz, ami miatt a politikába visszatért, elporladt a nagy közös semmiről szóló szövetségben. Mesterházy MSZP-je csak béna, bukott, lopós politikus kitermelésére képes, Gyurcsán DK-ja a 2014-es választások SZDSZ-e: nem létező látszatpárt, ami be fog jutni a parlamentbe potyautasként gyönyörűen. A Bajnaival szövetkező majdnem zöld, de mégsem Párbeszéd Magyarországért még azelőtt föladta a saját karakterét, mielőtt az kialakult volna, így Jávor Benedekék mehetnek majd bohóckodni Paksra, hogy el ne felejtődjön a nevük a köztudatban…

Legyen Más A Politika

Más lett a politika az elmúlt 4 évben? A csalódott balos szavazók vigaszágon ismét befutóvá tehetik a vezető nélküli pártot, ami idén zöld párt lett. Ez egyébként egy olyan politikai-ideológiai irány, amivel 90 óta egyetlen párt, tömörülés sem jutott be az országgyűlésbe. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha Schiffer Andrásék nem lövik be magukat semmilyen vezérgondolatra, ahogy 2010-ben ezzel jól is jártak. Na mindegy: ha valaki nem akar összefogni, meg át sem akar szavazni a jobboldalra, viszont a lepattanózós minipártokat is kerülni kívánja, az némi tollharapdálás után ikszelhet egyet az LMP-re, hogy legalább egy páruknak ne kelljen munkát keresnie a mostani nehéz, túltelített munkaerőpiacon.

Jobbik

Az a rossz hírem van, hogy az idei választás nyertese leginkább a Jobbik lehet. A csendben elröfögő Vona és emberei kisebb botrányokkal, némi magyargárdázással elütötték az elmúlt 4 évet, és simán be fogják vonzani a Fideszben csalódó, de nemzeti(es), jobbos, magukat eltökélt kereszténynek, radikálisnak, kommunista/cocialistellenesnek érző polgárokat. Micivel arról polemizáltunk, hogy ki fog váltani némi böröndzár csattogást és útlevél előkeresést, ha április 6-án este, az első egyfordulós választás estéjén Obersovszki Péter is kénytelen lesz egy általa is kényelmetlenül nagy százalékos értéket mondani a Jobbik nevével együtt miután kikeveredett Rákay Kálmán ánuszából. Szóval lehet számítani arra, hogy aki változást akar, de leköpi a bohócos plakátot, az erősíti majd a radikális pártot, ami persze ki fogja verni Brüsszelben, meg mindenhol Európában a biztosítékot, de azért a nép az úr, hogy ő (mi) döntsön.

Fidesz

Meglepetés lenne, ha nem a kormánypárt hosszabbítaná meg a mandátumát április elején. Egészen egyszerűen azért, mert a kirekesztő, agresszív, erőből akkor is áttoljuk témával és saját klientúrájának beágyazásával együtt is a legtöbb biztos pártválasztó a Fideszé maradt. A bizonytalanokat idén a heréltagyú ellenzéki összefogás nem fogja tudni mozgósítani, a Fidesztől eltávolódókat fölszippantja a Jobbik és az LMP, ha csak csoda nem történik. De előbb jutunk ki a foci EB-re, mint csoda történne a választásokon. Ha marad a Fidesz és elég ereje lesz (vagy kétharmaddal vagy háttéralkut kötve a Jobbikkal) hozzá, akkor félelnöki rendszerre fog berendezkedni, még pedig egy olyan fölállással, hogy Orbán a köztársasági elnök, Navracsics a miniszterelnök, Lázár a kancellária miniszter.

Remélhetőleg újabb négy év elég lesz a baloldalnak, hogy alkalmazkodjon az új kondíciókhoz és bármilyen módon összerakjon egy érdemi, de legalábbis kézzelfogható alternatívát. Ez most nincs, így marad, ami van. Sajnos.

A kedvenc magyar karácsonyi dalaim

A helyzet egyszerű, ez számomra egy muzikális karácsony, emiatt kénytelenek lesztek megtekinteni (aki bevállalja), mik azok a kedvenc magyar karácsonyi könnyűzenei felvételek, amiket a legjobban bírok.

Nyilván nem lesz ez egy egetverően eredeti összeállítás, sőt leginkább hozni fogja a 2009-es közhelyes karácsonyi slágeres poszt szintjét, de sebaj. Mindenki érezze a közhelyesség mögött a karácsony meghittségét, hiszen ez azért nem olyan nagyon nehéz.

József Attila versének Kormorános megzenésítése Varga Miklóssal, Vikidállal és Bill Kapitánnyal gyermekkorom karácsonyait és azok hangulatát hozzák fel bennem, amikor képes vagyok végighallgatni a felvételt. Ez kb 10-ből 3-szor sikerül, de akkor jó érzés.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=kCre9ZQawqg[/youtube]

Nyilvánvaló, hogy nem lehet kihagyni a sorból az elmúlt 20 év egyik legkellemesebb és mind közül talán legeredetibb karácsonyi dalát, ami a BonBon szerelmes-karácsonyos-hóesés nótája. Talán a legkellemesebb Budapesten az Andrássy úton sétálva vagy 24-én lassan autózva hallgatni. Utána nagyon jól esik otthon a szúrástechnika beszélgetés egy pohár bor mellett. 🙂

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=7o93-qDRYlM[/youtube]

A legbotrányosabb karácsonyi dal egyértelműen a Dolly Roll Karácsony képeslap című dala 1987 (!)-ből, de nekem a fahangú közös zenekari éneklés és a rézfúvósok miatt mégis kedvenc. Pedig dráma (és akkor még nem is beszéltünk a fellépőruháról)…

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=dqXu9Q8gb7Y[/youtube]

A magyar könnyüzene szegényebb lenne Komár László nélkül. Az ő egyik legkomolyabb hangvételű felvétele az, amit idén kb 50-szer hallgattam meg, volt hogy többször egymás után. Az okát nem tudom megmondani, egészen egyszer hozzátett a hangulathoz, nyilván a szürreális téma miatt lehet ez esélyes. 🙂 A dal egyediségéhez itt is nagyban hozzájárul a kiváló férfivokál is. Illetve az a tény is, hogy Komár emberként egy őstulok volt, viszont el tudott énekelni egy ilyen dalt is kellően Elvis-es átéléssel.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=K7DTAu6MmXc[/youtube]

Végül jöjjön a hazai zenei világ Leonard Cohen-je, Zorán, a Sztevanovity. Az ünnep című 1992-es Zorán dalban ott van az idősődő Presser melankólikussága, ami Dusán (a Sztevanovity) szerethető keserédességével keveredik, a megszokott módon. Ráadásul mindez (is) olyan egyszerű dal, amit bárki el tud játszani. Még talán én is el tudnám, ha egy kicsit gyakorolnék a zenekarral. A dal egy különleges változata az alábbi, amiben egy portugál énekesnő énekli a dalt, magyarul.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=QIFPzTVKO84[/youtube]

Legyen ez egy karácsonyi poszt – mondá az Úr, és lőn. 🙂

Békés karácsonyt Mindenkinek! 🙂

 

Az “Ebben az országban…” országa

“Ebben az országban mindent szabad.” “Ebben az országban bármi megtörténhet.” “Ebben az országban a politikusok mindent megtehetenek.” “Ebben az országban mindenki ért mindenhez.” “Ebben az országban senki nem tud semmit.” Hányszor, de hányszor hangzanak el ezek a mondatok Magyarország területén kortól, kormánytól, a gazdasági válsághelyzet mélységétől függetlenül. A baj ezzel az, hogy a fejünkben, a gondolkodásmódunkban addig általában nem jutunk el, hogy mi lenne a jó ahelyett, amit fikázunk, csak addig, hogy ez, ami van, szar, nagyon szar. Ez ugye nagyjából oda terel vissza minket, hogy a négyévenkénti urnázásnál inkább valami/valaki ellen voksolunk, mint valakire/valamire. De, nem vagyunk könnyű helyzetben. Vegyük végig röviden, miért is nem.

Elméleti alapvetés

Ha csak a legegyszerűbb politikai besorolást vesszük: van a baloldal és a jobboldal. A baloldalon ülnek az individualista (az egyén teljes személyes szabadságát támogató) szabadelvűek, azaz liberálisok. Ha a baloldalt egy szép aranybarnára sült rétesként aposztrofáljuk, akkor az egyik végén a rétesnek vannak a szélsőbalosok (értsd kommunisták, a bolsevik típusúak) a rétes teste a sok-sok szocialista, szociáldemokrata, demokrata, liberális, míg a másikon a konzervatív liberálisok (ez egy eléggé tudathasadásos állapot lehet, nem is tudok rá érdemi példát mondani).

Mit találunk a jobboldalon? Ott üldögélnek a társadalom alapegységének a családot tekintők, a közös értékeket, a hagyományokat tisztelők, az úgy nevezett fontolva haladók, azaz a konzervatívok. Jöjjön a jobboldali rétes: egyik végén vannak a szélsőjobb (fasiszta, nemzeti radikális), közben a hagyományos keresztények, konzervatívok, míg a másik végén a liberális konzervatívok (ami nem ugyanaz, mint a konzervatív liberális, de hasonlóan furcsa gondolati állapot).

Eddig csak a politikaelméleti síkról beszéltünk, most megbolondítom a 20. század fontos elemével, a gazdaságpolitikával, annak is a második világhánború utáni, nagyon leegyszerűsített két fő csapásirányával. A baloldal a klasszikus liberális elveket némileg csorbítva az állam szerepvállalásában, ezáltal annak érdemi piacbefolyásoló szerepében látta, látja a megoldást a kapitalista szabadverseny keretében működő piacgazdaságban. Ezzel szemben a gazdasági konzervatívizmus az állami szerep minimalizálásában, a szabadversenyes piacon csak ellenőrző szerepben feltűnő állami szerepben találta meg a saját gazdasági irányát. (Mindez persze tényleg borzasztóan leegyszerűsített, de nekünk pont elegendő ahhoz, hogy mindjárt megértsük, mennyire nagy bráner lebeg a fejünk körül.)

Balos-jobbos

Eddig baloldali kormány MSZP-SZDSZ csodacsapattal lépett pástra kis hazánkban. Individualizmus, ideológiai baloldal adott, de milyen gazdaságpolitikát vetettek be ezek a drága jó politikusok. Hát, erősen állami szerep minimalizálós-privatizálós-szabadversenyes = konzervatív gazdaságpolitikát. Tehát, aki balra adott le szavazatot, az bizony a gazdasági konzervatívizmust, a piaci szabadságát támogató, lehetőleg mindent piaci alapon működtetni kívánó hatalmat támogatott.

Jobbos-balos

A jobbos kormányok közül bizony kihagyom az MDF-et. Ennek igen prózai oka az, hogy nem nagyon volt más választása a rendszerváltás utáni első kormánynak, mint a piacgazdaság kiépítése. (Az egy más, igen hosszú történet, hogy fogalmuk se volt, hogy kell csinálni, így nem is sikerülhetett jól.) Marad a két Fidesz-kormány. Mindkét kormány legalább részben terhelt volt/van Matolcsy Györggyel, a második esetben ráadásul folyamatosan halucinogén anyagok hatása alatt áll a jó professzor. Ennek fényében egyetlen közös, állandó irányelvet tudunk azonosítani: az állami jelenlét és szerepvállalás folyamatos kiterjesztését, erősítését, némely esetben nevén nevezett államosítás által. Azaz a gazdasági liberalizmus transzparens megvalósulása.

Állampolgári eszmerendszer

Fentiek alapján a szocialista vagy LMP szavazó egyetért a koncessziós autópályával és a több biztosítós egészségbiztosítói rendszerrel, mígy egy derék KDNP-s állami iskolát, kórházat akar, mellé választási regisztrációt, erős elnöki rendszerrel.
Aki tájékozott, nyilván összekapcsolhatja és értheti, értékelheti így, de azért a többség, aki a politikai híreket a Blikk-Metropol-Napi Ász hármasfogatból vagy a kereskedelmi tévéken Erős Antóniától vagy Várkonyi Andreától halja egy “vért hányt Kiszel Tündet tacskója” és egy “hurrikán söpört el három szalmabálát a békés megyei Battonyán, megrázó képek következnek” típusú hír között, félmondatban, az nyilván a démonok közül választ egyet. Ellenségnek.

Orbán-Gyurcsány-Bajnai-Juhász Péter- Vona

Nem szégyen az, ha a tájékozott értelmiségi szavazatok, a vitával és üvöltözéssel eltöltött órák, teleírt email-ek (ej, azok a szép idők, amikor egy multinacionális pénzintézet telefonos ügyfélszolgálatán azzal teltek el napok 2002-ben, hogy egymást faragtuk fröccsenő nyállal) erejét, a belőlük formálódó szavazatokat elmossa a “Jaj, de jóvágású fiatalember ez a Ferenc!”, a “Köszönjük a jóságát, Drága Orbán Úr!”, meg a “Vesszen az EU, vissza Erdélyt'” típusú szavazatok sokasága. A gonosznak könnyű arcot adni, ahogy a fejezetcímben felsorolt vezetéknevek mutatják, van, lesz is rá kellő alap a közeljövőben is. Könnyű dolga van, lesz a politikai marketingeseknek, kommunikátoroknak 2014-ig és akkor is.
Biztos vagyok benne, hogy máshol sincs ez másképp, ezért erősen utópisztikus vág, aminek én örülnék, mégis le kell írjam a tényekkel együtt: ki kell béküljünk azzal, hogy ebben az országban az emberek többsége valaki ellen (mégcsak nem is valami ellen!) szavaz, nem az elvei mentén vagy az elveihez legközelebb álló politikai pártra, annak képviselőjére. Előzetes választási regisztráció ide vagy oda. Ugyancsak nem kell a kádári nosztalgiát (nemrég sikerült egy ATV-s betelefonálós műsorban elcsipnem: “igaz, hogy 5 évet kellett várni egy trabantra, de legalább nem vitte el a bank”) feszegetnünk, mert annak már semmi köze a démonválasztáshoz.

Így, amíg kicsit nem rendeződik a fenti politikai – gazdasági paradoxon a politikai erők vagy a globális gazdaság változása, esetleg egyéb tényezők változása által, plusz mellé egy csipetnyi tájékozottság nem társul, addig a csalódottság lesz csak állandó, de az is a címben és a bevezető elején használt, évtizedes formában és nem olyan módon, ahogy egy jó évvel ezelőtt Reci barátom mondta: “Nem erre számítottam”. A konstruktívitást és a szebb, lehetőségeket hordozó jövőt pedig – ízléstől függően – multinacionális vállalatoknál, szuicid vállalkozóként, Európa más országaiban, más kontinenseken, esetleg olajfúró tornyokon vagy az interneten kereshetjük.

Szellem-Gól

Kisebbség-e a többség? Ki az, aki nemzetnek tekinthető a nemzeti összefogás rendszerében? Megdőlt-e azon állításom, hogy a más által sugárzott rend és a biztos, kevés szar többet ér Magyarországon, mint  a demokráciával járó véleményszabadság és az annak sokszínűségével járó politikai viták, valamint az érdekek becsatornázása? Diktatúra van vagy centrális demokrácia? Ér-e visszaélni a kétharmados többséggel és hetente alkotmányt módosítani? Járna-e mindenkinek nagyon sok állami nyugdíj, de legalábbis az, amit félretett magának? Kellett-e új alkotmány és ha igen, ilyennek kell-e lennie? Ér-e a bólogató jánosunkat köztársasági elnöknek megválasztani Copy-Pali helyett?

Van még kérdés? Nem kevés. Az is kérdés, akarunk-e ezekre válaszokat keresni, adni. Én most nem. Ennek az az oka, hogy engem is megbántott és megbánt az a hatalomcentrikus kormányzati kommunikáció, ami arrogáns, pökhendi, fennhéjázó és lenéző. Az, hogy az Orbán-kormány és a Fidesz nem jobboldali, nem konzervatív régóta tudtuk. Maximum nemzetieskedő és keresztényeskedő. De a fent felsorolt stílusjegyek egyike sem olyan “erény”, amit nemzetinek vagy kereszténynek lehet nevezni (de még gondolni sem).

Azt feltételezem, hogy sokkal jobban lehet úgy képviselni egy véleményt, megindokolni egy döntést, ha tényleg elhisszi az érintett, hogy nincs jobb kivitelezhető megoldás adott ügyben, A bajom az, hogy ez a most a kormányban és a kormánypártban abba a túlzó irányba mozdult, ahol a “nincs jobb megoldás” helyett a “nincs más megoldás” attitűd érvényesül.  Az ebből fakadó kirekesztő kizárólagosság csak még olaj a pökhendiség hegyeset csulázásra ingerlő tüzére. (Akiben ez az érzés nem került elő többször az elmúlt két évben, az nem követi a politikát vagy annyira fideszes, hogy Orbán képet hord a nagymamától örökölt nyakékében.) Bosszantó és elkeserítő.

Félúton a 2014-es választások felé az fáj a legjobban, hogy nem látok olyan legényt a réten, aki letörné az orbáni szarvakat és félrelökné a Felcsúti Fellengzősöket a kormánykeréktől. Bárki?
Vagy marad az őrület határán lebegő Matolcsy-szindróma, amit megélünk szinte nap, mint nap:

mi, magyar állampolgárok vagyunk a stadionban a nézők, a kormány a mi focicsapatunk, akik támadnak, majd az ellenfél kapuja előtt egy lövés vagy egy fejes után az egész csapat egyszerre elkezd kiabálni, ölelkezni, gólöröm koreográfiát előadni, mi meg nem értjük, hogy miért, amikor mi azt látjuk, hogy a stadionból kiröpült a labda, annyira mellé-fölé ment- szellemgólok ezek vagy tényleg száz-nullra vezetünk? Ez is egy kérdés? Már csak az időben bízom, hogy valamerre mozdít minket ebből a furcsa, szorongásos, beszívott állapotból.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=PHVeyo4W18U[/youtube]

Tökönszúrás Egyeteme – Bosszúvágy.hu

Ki nem emlékezne a 90-es évek videotékáinak polcairól, majd a középiskolai és egyetemi kollégiumok zárt láncú belső tv hálózatából rendszerváltással berontó erőszakos imperializmus egyik kultikus alkotására, a Bosszúvágy című rendteremtő B kategóriás filmfogatra, ami 5 részét ért meg. Nyilván 15, de inkább 18 éve nem láttam, de most folytatódik, élőben.

(K)Áder János hamarosan beleül a köztársaság elnöki székbe, ezáltal teljes egészében aktuálpolitikai, kvázi rablógazdálkodás tárgyává degradálva  az országot és a nemzetet szimbolizáló köztársasági elnöki pozíciót. Ma reggel gondolkodtam, hogy nem az a csoda, hogy ez bekövetkezik, hanem az, hogy eddig nem következett be, és nem volt a közelmúlt politikusainak annyi esze, hogy saját malmának molnárját ültesse ebbe a székbe. Schmitt Pál a helyeselő ember?! Hiszen most érkezik majd igazi bólogató János. A jól fizetett parkolópálya után itt elüldögélhet majd a leselejtezett, szalonképtelen harcostárs, és lehet majd pocskondiázni a liberális sajtót, ha fogást talál a köztársasági elnök úron. Nem is húzom tovább, hiszen a helyzet és az ember sem érdemes még ennyire sem, talán.

Zárókérdésem: diplomamunkádat ugye magad írtad, Jani?