Közzétéve:

Sonka és társai

Eljövend a húsvét és ilyen sonkák közepette bizony nem is lehet más a kérdés, mint: ki milyen lábas jószágban látja a húsvét lényegét materializálódni.

A fenti képen látható, egy csíknyi kövérjével és egy friss, édeskés újhagymával csendéletbe foglalt fél sonka az egyik alternatíva, DE

van, aki a kötözött sonkában hisz,

van, aki a csülökben,

van, aki füstölt tarjában.

Persze van a disznón túl is sok jóság:

tejes bárány eleje, hátulja, gerince, lapockája, combja… Friss rozmaringgal, ahogy Világevő is bemelegített a húsvétra.

Emellett még ahol különbségek mutatkoznak: kenyér vagy sós kalács kerül a sonka-tojás-torma trojka mellé az asztalra?

Mindenki írjon szokásairól, had tanuljunk, okosodjunk.

Addig is egy másik kép a fenti sonkáról, hogy ne felejtődjön el. (Egyébként az óbudai Jánernél még van néhány adag, darab belőle, holnap tudok eltetetni, elhozni, ha valakinek megtetszett. Ízre, állagra országos.)

Közzétéve:

Lánci-bélszín

Újabb vendégposzttal jelentkezünk a Lánci konyha fotótárából. Levi mester ezúttal bélszínpácolással és Wellington bélszín készítésével kapcsolatos tevékenységét dokumentálta. HA ez is sikert arat, az első vendégposztírói jogot is ki fogjuk osztani.

Első kép: a hús a tányéron pihen, mint a strandon a helyi fejelőbajnok győztes meccs után, enyhén hínáros testtel.

A következő fázisban már a megtisztított bélszín tömböt figyelhetjük meg egy jól beállított közelin .

Itt pedig már – az előző párhuzamnál maradva – a fejelőbajnokot rajongói töröközőbe burkolják – értsd: a tésztabunda közepére elhelyezett szték, körülötte az elmaradhatatlan gombás wellington püré.

Eztán lapozunk a sütés utáni pillanatokra: az aranybarna tésztaköpenyben lakozik a lényeg.

Szaftos bélszín szeletek, rózsaszín belsővel. Hm.

El tudom képzelni, ahogy a jelenlévők iszonyatosan megbüntették magukat egy ilyen szelettel.

Mindenkinek jó étvágyat a zsíros vagy májkrémes, esetleg vajas kenyérhez, amivel a bélszín utáni vágyat eltömíti a nyájas olvasó. 🙂

Közzétéve:

A nagy pác-próba 3. – A csúfos vég

Eljött az idő a végső vallomásra. Nem kertelek, nem jártam sikerrel az első hosszútávú marhahús pácolással. A képek igazából nem lesznek beszédesek, mégis velük kerek a történet.

Gyors fotózás, midőn kicsit több, mint egy hónap után nekiláttam, hogy kisüssem a fehérpecsenyét és a felsálat.

Villával letisztítás után még a leitatás következett.

Sütésre várva a lágy és szép színű és finom illatú marhahusi.

Itt már pirult a szelet a megfelelően előhevített öntöttvas serpenyőn közepén.

De fájdalom, nem tudok nektek beszámolni szájban szétomló, belül még szaftos és rózsaszín szeletekről, ugyanis egy percnyi sütés után megkeményedett és kellemesen rágóssá változott az a három szelet, amit megpróbáltam kisütni. 🙁 Több, mint valószínű, hogy az ilyen hosszútávú pácolásnál az a kevés só, ami a mustárban vagy az a kicsit több, ami abban a pár löttyintés Worchester szószban volt, beleivódott a rostokba a zamatokkal együtt, hogy aztán hő hatására összerántas azokat.

Így egy nappal később, miután az első bánatos sokkon túl voltam, szépen összecsíkoztam a szeleteket és egy kis fokhagymás-bazsalikomos paradicsomszószban megpároltam. Így egy kellemesen fűszeres, enyhén mediterrán raguban végezték a jószágok. (Az utolsó fénykép a felcsíkozás után, a főzés előtt készült.)

De nem adom föl, mert egészen egyszerűen tudnom kell, milyen a marha három hét pácolás után. Konzultálni fogok szakértőkkel és lesz még Pesten pác-próba. :))

Közzétéve:

A nagy pác-próba 2.

No, tegnap lefotóztam a marhákat, akiket nagyon forgatni nem, de folyamatosan ellenőrizni volt időm. Megbüdösödés most keddig (február 28) nem történt. Így – mert elszámoltam magam – 29 napja vannak pácban, a hétvégén (de nem elképzelhetetlen, hogy már holnap) megkóstoljuk…

image

Ehhez a fotóhoz csak annyit kommentárnak, hogy nagy gonddal sikerült úgy elhelyezni a hússzeleteket az üvegedényben, hogy teljesen ellepje az olajos pác az összeset. Itt éppen a keddig átforgatás egyik köztes állapotát örökítettem meg.

image

Amint ezen a második képen látszik, a húsok a vörösből egy halvány rózsaszín árnyalatba lényegültek át, de a pácolás jótékony hatásaként minden szeleten legalább 2-3 centiméter széles szürkés sáv került kéregszerűen a húsdarabokra.

Mindenképpen fogom rögzíteni a holnapi sütést is, illetve a kész húsokról is készítek felvételt. Nem tudom, van-e sansza bárkinek, hogy vasárnap benézzen egy szelet hónapos marhára, de ha igen, akkor megpróbáljuk a családi menetrendbe beilleszteni, ok?

Közzétéve:

Lánci-libamáj

Lánci Melinda és Lánci Levi családi libamájkölteményéről készített képeket vendégposztként jelenítem meg. A hízott libamájhoz gyömbéres-konyakos körtét sütöttek és lilahagyma lekvárt készítettek. Az egész kompozíció kaláccsal körítve került tányérra. Reméljük, hogy Levi bekommentálja a pontos részleteket.

1. Edényben a körte

Lánci-libamáj részletei…

Közzétéve:

Lenin elvtárs Volgával

A hétvégén volt szerencsém részt venni a tizenöt éves érettségi találkozómon, aminek egyik záróakkordja az volt, hogy Zámbó Géza pajtás 1987-es évjáratú, fekete Volga limuzinjában egy rövid utazáson vehettem részt.

A teljes belső térben helyre lett állítva a vörös műplüss kárpit, sőt, két, ilyen anyaggal bevont hangszóró is került a hátsó szélvédő előtti kalaptartóra. Unikális jegy, hogy a két zenedoboz között Vlagyimir Ilijics szerénykedik.

Az alábbi két képen jól látható, hogy Géza, mint felelősségteljes tulajdonos, fekete kendővel bekötötte Lenin szemét, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, AHOGY “nemzetközivééé lett” a világ.

 

Közzétéve:

Na, ezért hívják Virágosvölgynek a Virágosvölgyet a Normafánál!

Lila és Fehér

És akkor még képzeld hozzá, hogy milyen hihetetlen illata van annak a pár tízezer virágnak(aminek sajnos nem tudom a nevét).

Menjen, akinek van egy kis ideje, mert páratlan élmény. Feltölt, egy pillanatra megállsz és csodálod a festményszerű természet anyagi megjelenését, megvalósulását.

Közzétéve:

Lombardia reklám, avagy “holisaza comoi-tó”?

Az alábbi szöveg tájékoztató jellegű, ajánlattételnek nem minősül, bővebb információért forduljon egy szimpatikus utazási irodához. 

a

Lombardiában tölteni öt napot úgy, hogy a természet nyarat produkál – legkellemesebb.Az ájuldozás már a repülőgépen elkezdődött, mert felhőzet nem lévén, végigcsodálhattuk az Alpok vonulatait, ami – ebben megegyeztünk Péterrel – tízezer méterről a legmutatósabb. Már a Garda-tónál azt hittük, hogy ez lesz a mi helyünk, de érdemes volt tovább repülni kicsit, mert a Comoi-tó még izgalmasabb.

A tó és környéke nagyon megkapó: szép nagy vízfelület, sok beleömlő sebes és kristálytiszta hegyi patakkal, csupazöld hegyek körülötte, a horizonton az Alpok havas csúcsai, és klasszikus olasz macskaköves sikátorokkal rendelkező városkák a tó partján, igazán festői elrendezésben. Ezek közül az Abbadia Lariana nevű volt a mi főhadiszállásunk, ennek kempingjéből intéztük napi kirohanásainkat.

Végig nagyon klassz idő volt ( szieszta idején kicsit túlzásnak is éreztük ), a közlekedés pedig olyan flottul van szervezve, hogy az utazgatás ide-oda egyáltalán nem volt tortúra, pedig mindenféle eszközt igénybe vettünk: buszt, vonatot, hajót, kompot, biciklit. A hajózás volt a legjobb, és nemcsak azért, mert ritkán jutunk ehhez az élményhez. Ügyesen úgy találták ki az útvonalát, hogy jobbra-balra cikázva kikötött szinte az összes településen, így mindegyiket megnézhettük picit, legalábbis a kikötőket mindenképp. Nem kerekeztük körbe a ojjektumot ( előzetes terveinknek megfelelően ), mert egyrészt a kempingbe nem érkeztek meg időben a bringák, másrészt mikor megérkeztek láttuk, hogy ezek arra nem alkalmasak – viszont nagyon szépek -, harmadrészt addigra tapasztaltuk a tömegközlekedés során, hogy viszonylag hamar ki tud alakulni az életveszély az úton. Ezért aztán csak a szomszéd faluba kerekeztünk, és a biciket bátran – Péter szerint vakmerően – a piac szélén hagyva jó alaposan bevásároltunk helyben sütött oldalasból, csirkéből, hagymakarikából és részben azonosított egyéb sült zöldségből, meg nem sült zöldségből. Később ezt a parton a két biciklista mind megette, vadkacsákkal harcolva egyes falatokért.

Kb. az összes tó körüli települést meglátogattuk, egyik szebb volt mint a másik. Szerencsére nincsenek berendezkedve rettenetes turistalehúzó csecsebecse árusításra, inkább arra mennek, hogy egyél és igyál náluk, nagyon igyekeznek, hogy valami finomat.

Como fölött van egy helyes kicsi település – Brunate -, ahová fogaskerekűvel lehet eljutni; na ott volt szerencsénk betévedni egy piroskockásabroszos családi trattoriába, ahol is észveszejtő házi tésztát fogyasztottunk, utána pedig olyan sztéket, hogy a sokat próbált Gy. Péternek is könnybe lábadt a szeme. De komolyan. Eleve azért kellett rendelni, mert kinézte a szomszéd asztalnál ülők szájából. Pont istenien vérszivárgósra sütötték, előzetes érdeklődés nélkül; mint utóbb kiderült, nincs róla tudomásuk, hogy ezt másképp is lehet, egész egyszerűen így csinálják, mert így finom. Család szívbezárása ott helyben megtörtént.

Bellagioban – ami állítólag a legszebb település a tónál, de nekünk Varenna jobban tetszett – borkóstoltunk egy utcára nyíló kicsi enotecaban, nagyon szakember, nagyon kedves, nagyon jóképű tulajdonossal, óriási finom olajbogyóval, sonkaforgácsos kenyérkével. Három vörösbort próbáltunk, mindhárom eléggé ízlett. Az első ivós-cseresznyés-lányos, a második férfipajtásokkal beszélgetős-családi ebédes, a harmadiknak meg már az illatától elbóbultam, azt csak decis kiszerelésben lenne szabad eladni – este nyolc után.

Milánóra is szántunk néhány délutáni órát, de nem érdemelte meg. A dóm sajnos nem viszi el a hátán az egészet, pedig láthatóan arra apellálnak ezek a szegények, mert azon kívül nem sok látnivalóval készültek. A város egészen középszerűen nyugat-európai jellegű, bárhol máshol is lehetne, mint Olaszország, semmi tipikus nincs benne, nemúgy mint mondjuk NÁPOLYBAN. Az a pár dómon kívüli turistacsalogató vagy zárva volt, vagy nagyon messze. Vagy túl sok volt körülötte a szemtelen galamb 🙂 Az utolsó éjszakát Bergamoban töltöttük, mert onnan lehetett kényelmesen megközelíteni a repteret. Bergamo szebbik fele az ún. felsőváros, várfallal körülvéve, fogaskerekűvel, már megszokott utcácskákkal, olyan édességboltokkal, hogy ájulat, pizzabolttal, ahol ollóval vágják a szeleteket, és múzeum-palazzoval, ahová nem érdemes bemenni, mert Canaletto Velence-sorozata nincs meg nekik 🙂 Most jut eszembe, hogy a kempingben végignéztük a helyiekkel a BL döntőt, de senki sem őrjöngött úgy, ahogy azt mi elvártuk volna. Ezért is felejtettem el majdnem, hogy még ez is volt.

Nagyon jól éreztük magunkat, elégedettek voltunk, és csak egyszer kaptunk össze. De bor mellett kibékültünk észrevétlen.

Ami a legjobban tetszett: a boltok sonka és sajt kínálata, Varenna, a Cacciatore vendéglő, a borkóstolás, és a húspultos fiú a mandelloi piacon.