Közzétéve:

Lombardia reklám, avagy “holisaza comoi-tó”?

Az alábbi szöveg tájékoztató jellegű, ajánlattételnek nem minősül, bővebb információért forduljon egy szimpatikus utazási irodához. 

a

Lombardiában tölteni öt napot úgy, hogy a természet nyarat produkál – legkellemesebb.Az ájuldozás már a repülőgépen elkezdődött, mert felhőzet nem lévén, végigcsodálhattuk az Alpok vonulatait, ami – ebben megegyeztünk Péterrel – tízezer méterről a legmutatósabb. Már a Garda-tónál azt hittük, hogy ez lesz a mi helyünk, de érdemes volt tovább repülni kicsit, mert a Comoi-tó még izgalmasabb.

A tó és környéke nagyon megkapó: szép nagy vízfelület, sok beleömlő sebes és kristálytiszta hegyi patakkal, csupazöld hegyek körülötte, a horizonton az Alpok havas csúcsai, és klasszikus olasz macskaköves sikátorokkal rendelkező városkák a tó partján, igazán festői elrendezésben. Ezek közül az Abbadia Lariana nevű volt a mi főhadiszállásunk, ennek kempingjéből intéztük napi kirohanásainkat.

Végig nagyon klassz idő volt ( szieszta idején kicsit túlzásnak is éreztük ), a közlekedés pedig olyan flottul van szervezve, hogy az utazgatás ide-oda egyáltalán nem volt tortúra, pedig mindenféle eszközt igénybe vettünk: buszt, vonatot, hajót, kompot, biciklit. A hajózás volt a legjobb, és nemcsak azért, mert ritkán jutunk ehhez az élményhez. Ügyesen úgy találták ki az útvonalát, hogy jobbra-balra cikázva kikötött szinte az összes településen, így mindegyiket megnézhettük picit, legalábbis a kikötőket mindenképp. Nem kerekeztük körbe a ojjektumot ( előzetes terveinknek megfelelően ), mert egyrészt a kempingbe nem érkeztek meg időben a bringák, másrészt mikor megérkeztek láttuk, hogy ezek arra nem alkalmasak – viszont nagyon szépek -, harmadrészt addigra tapasztaltuk a tömegközlekedés során, hogy viszonylag hamar ki tud alakulni az életveszély az úton. Ezért aztán csak a szomszéd faluba kerekeztünk, és a biciket bátran – Péter szerint vakmerően – a piac szélén hagyva jó alaposan bevásároltunk helyben sütött oldalasból, csirkéből, hagymakarikából és részben azonosított egyéb sült zöldségből, meg nem sült zöldségből. Később ezt a parton a két biciklista mind megette, vadkacsákkal harcolva egyes falatokért.

Kb. az összes tó körüli települést meglátogattuk, egyik szebb volt mint a másik. Szerencsére nincsenek berendezkedve rettenetes turistalehúzó csecsebecse árusításra, inkább arra mennek, hogy egyél és igyál náluk, nagyon igyekeznek, hogy valami finomat.

Como fölött van egy helyes kicsi település – Brunate -, ahová fogaskerekűvel lehet eljutni; na ott volt szerencsénk betévedni egy piroskockásabroszos családi trattoriába, ahol is észveszejtő házi tésztát fogyasztottunk, utána pedig olyan sztéket, hogy a sokat próbált Gy. Péternek is könnybe lábadt a szeme. De komolyan. Eleve azért kellett rendelni, mert kinézte a szomszéd asztalnál ülők szájából. Pont istenien vérszivárgósra sütötték, előzetes érdeklődés nélkül; mint utóbb kiderült, nincs róla tudomásuk, hogy ezt másképp is lehet, egész egyszerűen így csinálják, mert így finom. Család szívbezárása ott helyben megtörtént.

Bellagioban – ami állítólag a legszebb település a tónál, de nekünk Varenna jobban tetszett – borkóstoltunk egy utcára nyíló kicsi enotecaban, nagyon szakember, nagyon kedves, nagyon jóképű tulajdonossal, óriási finom olajbogyóval, sonkaforgácsos kenyérkével. Három vörösbort próbáltunk, mindhárom eléggé ízlett. Az első ivós-cseresznyés-lányos, a második férfipajtásokkal beszélgetős-családi ebédes, a harmadiknak meg már az illatától elbóbultam, azt csak decis kiszerelésben lenne szabad eladni – este nyolc után.

Milánóra is szántunk néhány délutáni órát, de nem érdemelte meg. A dóm sajnos nem viszi el a hátán az egészet, pedig láthatóan arra apellálnak ezek a szegények, mert azon kívül nem sok látnivalóval készültek. A város egészen középszerűen nyugat-európai jellegű, bárhol máshol is lehetne, mint Olaszország, semmi tipikus nincs benne, nemúgy mint mondjuk NÁPOLYBAN. Az a pár dómon kívüli turistacsalogató vagy zárva volt, vagy nagyon messze. Vagy túl sok volt körülötte a szemtelen galamb 🙂 Az utolsó éjszakát Bergamoban töltöttük, mert onnan lehetett kényelmesen megközelíteni a repteret. Bergamo szebbik fele az ún. felsőváros, várfallal körülvéve, fogaskerekűvel, már megszokott utcácskákkal, olyan édességboltokkal, hogy ájulat, pizzabolttal, ahol ollóval vágják a szeleteket, és múzeum-palazzoval, ahová nem érdemes bemenni, mert Canaletto Velence-sorozata nincs meg nekik 🙂 Most jut eszembe, hogy a kempingben végignéztük a helyiekkel a BL döntőt, de senki sem őrjöngött úgy, ahogy azt mi elvártuk volna. Ezért is felejtettem el majdnem, hogy még ez is volt.

Nagyon jól éreztük magunkat, elégedettek voltunk, és csak egyszer kaptunk össze. De bor mellett kibékültünk észrevétlen.

Ami a legjobban tetszett: a boltok sonka és sajt kínálata, Varenna, a Cacciatore vendéglő, a borkóstolás, és a húspultos fiú a mandelloi piacon.

 

 

Közzétéve:

“Ó Párizs, ó Párizs”

Na kedvesek, mindenki menjen Párizsba, mert ott lenni jó! Amint arra az első utcára kiülős sörözésünk alkalmával ráeszméltünk: kb. pont olyan jó mint Budapesten! ( de itt akkor most egy szebbecske őszi napot képzeljünk el kies fővárosunkban, valami mutatósabb-hangulatosabb kerületben, viszonylag kevés omlásveszélyes házzal )

sd

Ajándékjeggyel volt szerencsénk megközelíteni Párizst, de itt véget is ért a szerencse. A repülőgép ¾ órás késéssel indult, a várakozás alatt nem tudtunk bejutni a vip váróba, mert otthon hagytuk a Duna Club kártyáinkat, a légikisasszonyok randák voltak, és a Charles de Gaulle reptérről a központig bejutás ( hév-szerű járművel ) a rendes idő négyszeresébe telt – valószínűleg sosem fogjuk már megtudni, miért.Így hiába terveztünk első estére könnyű sétát a környéken, csak egy nagyon rövidke felderítésre futotta az ágybazuhanás előtt. ( ágybazuhanás a Péter által előre foglalt szobában, családiasnak mondható pici hotelben, a Montmartre kellős közepén )

Az első komoly programunk buszos városnézés volt. Klasszik, ahogy Mikszi mondaná. A gépjárművet megpillantva kicsit meglepődtünk, hogy zárt buszban kell most nekünk városnézni, de útközben eleredt az eső, és én akkor titokban hálát adtam ezért. Meg hát volt magyar kommentár, és utána úgyis végigjártuk az egészet gyalogszerrel. Minden fontosabb objektumot érintettünk amit érdemes: a tereket, az íveket, az oszlopokat, a tornyot, a sugárutakat, a múzeumokat ( utóbbiakat szigorúan kültanulmányozásilag ). Aztán a ragyogó napsütésben, a buszt elhagyva, ücsörögtünk a Tuilleriák kertjében a szökőkút körül, ittunk bűnrossz bort és bűnrossz sört, és végigsétáltunk a Champes-Elysées-n, aminek a két oldalán jó nagy szakaszon park van ám és nem is üzletek. Így értünk el a Diadalívhez, ami igazán lenyűgöző – távolabbról talán méginkább -, és aminek aztán fel is másztunk a tetejére, széjjeltekinteni. Érdemes volt, láthatjátok a képeken.

Nekem az ezerféleképpen feldolgozott, és emiatt azt gondoltam, hogy vizuálisan végsőkig elkoptatott Eiffel-torony lett a kedvencem a látképből, ami olyan elképesztő módon uralja a várost és döbbent meg jelenlétével, hogy csak na! Nem tudod magad függetleníteni tőle, mert a város rengeteg pontjáról látható, és sokkal de sokkal szebb közelről, mint gondoltam volna. Nem akarom misztifikálni, de rám nagy hatással volt.

Megtekintettük még a Sacre Coeur-t, ahol éppen mise volt és nem lehetett nagyon bámészkodni, pedig irtó szépen énekeltek az apácanénik, és bejártuk valamelyest a bohém környéket, annak központi terén ebédelve, a rengeteg utcára kitelepült étterem egyikében, amatőr festőkkel körülvéve. Turistamenüt. Jó, nem vártunk sokat tőle. De amit kaptunk! Előételnek lazacpástétom szeletet citromos-fűszeres körbelocsolással, bagettel, főételnek végtelenül olvadós burgundi marhát meghökkentő szélesmetélt körettel, és desszertnek csokoládé mousse-t, ami mondjuk az én ízlésemnek kicsit túl fojtós volt, de lehet hogy ennek ilyennek kell lennie. Mégiscsak ők tudják jobban. Unszolásomra megnéztük még a közelben lévő kerületi temetőt – Péter határozottságának köszönhetően csak kutyafuttában -, mert ott nyugszik többek között Alexandre Dumas, Hector Berlioz, meg még egy rakás híres ember akiknek a nevét ott még tudtam.

A leghősiesebb vállalkozásnak kétségkívül a toronyba való felliftezés bizonyult, az elején viszonylag rövid sorbanállással, a közepén kis elbizonytalanodásos megtorpanással, és a végén diadalmas körbefényképezéssel. Két pillérnél gyalog lehet nekivágni, két pillérnél pedig segédeszközzel, amibe tök sok ember befér. Három szint van és mindhárom szinten ki lehet ódalogni belőle, csak az elsőn nem szoktak. Mi sem tettük. A másodikon kiszálltunk körbesétálni-fotózni-bátorságot gyűjteni de utána továbbutaztunk a csúcsig, amit mindenki más is tegyen meg ha hasonló helyzetbe kerül, szerintem. Mindent lehet onnan látni, a régi és új városrészeket, az összes ismert objektumot, Szajnát – mert majdhogynem a partján áll -, és sok-sok hangyaembert a Mars mezőn heverészve. Beiktattunk hajós városnézést is, ami teljesen jó választásnak bizonyult, csak egyszer kellett kikötni amiatt, hogy egy olasz gyerek a tesóját vízbe akarta fojtani. Időben észrevették, jöttek a tűzoltók, mentők, rendőrök, kimentették, mentőautóba egész családot bepakolták, utazásunk zavartalanul folytatódhatott.Szajnázás után közelebbről is megnéztük a Notre Dame-ot, csak az oltárt magát nem láttuk, mert valami idióta filmvetítés volt éppen, és eltakarták az egészet a vászonnal. Lehet, hogy nincs is oltár. Azért csináltunk tök jó fényképeket állványról, kívül is meg belül is, igazán büszke vagyok rájuk, meg magunkra.És akkor ha már sötét volt meg állvány volt, visszamentünk a sokat dícsért toronyhoz, és azt is jól lefényképeztük. Útközben végignéztük, hogy vacsorálnak a helyiek a nemtommelyik hídon, kockás plédet és rengeteg ételt-italt körbeülve. Nagyon hangulatos volt, és egyáltalán nem tűnt ágrólszakadt, lepattant dolognak, nemúgy, mintha elképzelném ugyanezt valamelyik pesti hídon. Mondjuk nincs is erre alkalmas, autóforgalom nélküli hídunk… Egyébként is megfigyeltük és Párizsra jellemzőnek mondanánk a parkokban étkezést, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem jó alaposan kipakolva, maguk körül két méter sugarú körben, bontott borosüvegekkel, bagettekkel, sajtokkal, nemvizsgáltukmegközelebbről mikkel.Az étkezéshez tartozik még, hogy minden sarkon van óriáspalacsinta sütöde – ettem édeset is meg sósat is -, a helyi gyorsétkezdéket kizárólag McDonald’s mellé vagy velük szembe rakták, és hogy ollyan de ollyan habkönnyű, leveles croissont ettem, mintha felhőbe haraptam volna; ellentétben a rendkívül csábítóan kinéző szendvicsekkel, amikkel Péter kísérletezett több alkalommal, és amiket laposra, szárazra és szúrósra vasaltak-grilleztek fogyasztás előtt.

Teljes hasonulás végett Péter szombat este elvegyült a helyiekkel a sarki ivóban, aminek az lett a következménye, hogy megismerkedett az ouzora hajazó francia italkülönlegességgel a pastis-val, és egy a városban tanuló belországi egyetemistával. Állítólag nővel nem. Hosszasan beszélgettek, én meg mit sem sejtve kaptam szívinfarktust a szobánkban. De végül mindketten megmenekültünk, új élményekkel gazdagodva.

A híresztelésekkel ellentétben mindenki kedves és segítőkész volt ( különösen a hotelünk recepciósai, akik közül a három nap alatt kb. tizenötöt ismertünk meg, úgy tippeltünk 2 órás váltásban dolgozhatnak ) és beszélt angolul. Nagyon elégedetten ültünk repülőre visszafelé, jól választottunk ingyenjegyes uticélt – sose jutott volna eszünkbe, hogy pénzért Párizsba utazzunk -,  és kedvet kaptunk a francia vidék felfedezéséhez. Meg kaptunk még búcsúzóul egy olyan színt a naplementében, ami nem gondultuk volna hogy Photoshop nélkül is létezik.Itt a vége fuss el véle! Sőt! Tudok egy jobbat, most olvastam a mesekönyvben: itt a vége tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre! Ez jobban passzol az időjáráshoz 🙂

Aliz

Juhász Gyula – Nosztalgia

Párizs, hol az élet
Forró szíve ver,
Hol pogány üdvösség
Új napja delel:
Ó Párizs, ó Párizs,
Nagy köd eltakar,
Ó Párizs, ó Párizs
Tiéd ez a dal! 
Életem pusztáján
Már roskadozom,
Pedig vár rám, vár rám
Napfényes orom.
Ó Párizs, ó Párizs,
Te messze, te szép,
Ó Párizs, ó Párizs
Meglátlak-e még? 
Szép a magyar bánat,
Mely erre borong,
Szeretem e tájat,
E hervadozót;
Ó de azért Párizs
– Akit imádok –
Rám vár és várnak rám
Az új zsoltárok!