Közzétéve:

Szolgálati közlemény: Shoutbox kikapcsolása

Tájékoztatjuk a kedves olvasókat és a rajongók népes táborát, hogy a jobb oldali chat-ablakot átmeneti jelleggel levettük az oldalról. Ennek oka az, hogy senki nem használta viszont spam napi szinten 10-20 darab íródott bele. Amint találunk olyan megoldást, ami spam ellen védett, azzal fogjuk helyettesíteni ezt a most nyugdíjba küldött wordpress-es változatot.

Ötleteket szívesen fogadunk.

Tisztelettel,

Sajnos Fűtőház 🙂

Közzétéve:

Mindenki CEO

Ha nem is félelmetes mélységben, de viszonylag nagy rendszerességgel használom a LinkedIn nevű szakmai-céges közösségi oldalt, ahol nyilván szakmai titulusok és önbizalomnövelő megnevezések szerepelnek mindenkinek a neve mellett. Ennek kapcsán morfondírozok azon egy ideje, miért is zavar, hogy oly sokan olyan nyilvánvaló módon használják a CEO kifejezést.

Segített rátalálni a megoldásra német-olasz főnököm, akinek – nyilván a vállalati kultúra és a társadalmi értékek miatt, amik mentén szocializálódott – az igazgatósági tagság, illetve az ügyvezető igazgatói státusz felér egy szentté avatással, de legalábbis egy bíborosi kinevezéssel. Azt hiszem, ez a fajta pátosz és áhítat némileg túlzás, de talán ez az egyik véglet. A másik az a véglet – amibe 5 éve magam is belecsúsztam – amikor a mögöttes tartalom nélkül, trendiségből, álsztárságból kinevezik az emberek saját magukat fővezérnek. Megnézem most, mitől is lesz CEO egy CEO.

 

CEO és társai

CEO, CIO, COO, CFO, CTO, CMO, CRO. Ezek amikről tudom, hogy mit jelent és azt gondolom, mindegyiknek kell, hogy legyen egy szolíd, legalább évtizedes tapasztalat, meg óriási tudás. Csak rutinos, ravasz rókák (jobban mondva róka urak és róka hölgyek) lehetnek csak olyan chief-ek, akik nem csak a névjegykártyájukon azok.

Nagy-Vállalat

CEO-ja csak olyan szervezetnek lehet, aminek vannak tulajdonosai, akik számonkérnek, profitot, hasznot, osztalékot akarnak látni. Kb mindenáron. Csak a mérték számít. Szóval CEO-ja szerintem olyan cégnek legyen, amit Rt-nek hívnak.
Ugyancsak legyen olyan az a cég, ahol van a részvénytársaság mellé van apparátus is. Mert az egyszemélyes vállalatnál csak egy bénább van, ha  mindenki vezető. Ezt – állítólag – Mexikói hadsereg szindrómának hívják, mert a 19. században a jó mexikóiak azért nem tudtak sikeresen csatározni, mert nem volt katona a hadseregben, csak tisztek. Határozzuk meg a CEO-hoz szükséges kritikus tömeget mondjuk 500-ban. Az egy elég nagy szám.

B.O.D.

A fő-executive elég keveset ér (mondhatjuk, hogy elég hülyén néz ki) a többi executive nélkül (a hárombetűs rövidítések tanácsa, ugye). A Board of Director, magyarul az igazgatótanács az, akiket a vezérigazgató irányít, illetve akiknek azért egy kicsit beszámolással tartozik, meg persze közösen hoznak döntést. Tábornokok, összezárva. 🙂

Riszpekt

A kor talán annyira nem számít, bár egy diplomát feltételezve, meg a fent említett évtizedes tapasztalatot mellétéve, senki nem lesz becsületes módon CEO 28 éves korában. Ha mégis, akkor a) zseni, b) zseniális ötlete volt, de b) esetben hamar ki fogják b@szni a fő részvényesek, mivel ki fog csúszni a kezéből az irányítás, hiszen nem tudja, hogyan kell ezt megakadályozni. A CEO-t tisztelet kell, hogy övezze. Az, hogy ez rajongással teli vagy félelemmel teli, már másodlagos rövidtávon. Hosszútávon meg… van rossz CEO, jó CEO s még több. 🙂

 

 

Közzétéve:

Az “Ebben az országban…” országa

“Ebben az országban mindent szabad.” “Ebben az országban bármi megtörténhet.” “Ebben az országban a politikusok mindent megtehetenek.” “Ebben az országban mindenki ért mindenhez.” “Ebben az országban senki nem tud semmit.” Hányszor, de hányszor hangzanak el ezek a mondatok Magyarország területén kortól, kormánytól, a gazdasági válsághelyzet mélységétől függetlenül. A baj ezzel az, hogy a fejünkben, a gondolkodásmódunkban addig általában nem jutunk el, hogy mi lenne a jó ahelyett, amit fikázunk, csak addig, hogy ez, ami van, szar, nagyon szar. Ez ugye nagyjából oda terel vissza minket, hogy a négyévenkénti urnázásnál inkább valami/valaki ellen voksolunk, mint valakire/valamire. De, nem vagyunk könnyű helyzetben. Vegyük végig röviden, miért is nem.

Elméleti alapvetés

Ha csak a legegyszerűbb politikai besorolást vesszük: van a baloldal és a jobboldal. A baloldalon ülnek az individualista (az egyén teljes személyes szabadságát támogató) szabadelvűek, azaz liberálisok. Ha a baloldalt egy szép aranybarnára sült rétesként aposztrofáljuk, akkor az egyik végén a rétesnek vannak a szélsőbalosok (értsd kommunisták, a bolsevik típusúak) a rétes teste a sok-sok szocialista, szociáldemokrata, demokrata, liberális, míg a másikon a konzervatív liberálisok (ez egy eléggé tudathasadásos állapot lehet, nem is tudok rá érdemi példát mondani).

Mit találunk a jobboldalon? Ott üldögélnek a társadalom alapegységének a családot tekintők, a közös értékeket, a hagyományokat tisztelők, az úgy nevezett fontolva haladók, azaz a konzervatívok. Jöjjön a jobboldali rétes: egyik végén vannak a szélsőjobb (fasiszta, nemzeti radikális), közben a hagyományos keresztények, konzervatívok, míg a másik végén a liberális konzervatívok (ami nem ugyanaz, mint a konzervatív liberális, de hasonlóan furcsa gondolati állapot).

Eddig csak a politikaelméleti síkról beszéltünk, most megbolondítom a 20. század fontos elemével, a gazdaságpolitikával, annak is a második világhánború utáni, nagyon leegyszerűsített két fő csapásirányával. A baloldal a klasszikus liberális elveket némileg csorbítva az állam szerepvállalásában, ezáltal annak érdemi piacbefolyásoló szerepében látta, látja a megoldást a kapitalista szabadverseny keretében működő piacgazdaságban. Ezzel szemben a gazdasági konzervatívizmus az állami szerep minimalizálásában, a szabadversenyes piacon csak ellenőrző szerepben feltűnő állami szerepben találta meg a saját gazdasági irányát. (Mindez persze tényleg borzasztóan leegyszerűsített, de nekünk pont elegendő ahhoz, hogy mindjárt megértsük, mennyire nagy bráner lebeg a fejünk körül.)

Balos-jobbos

Eddig baloldali kormány MSZP-SZDSZ csodacsapattal lépett pástra kis hazánkban. Individualizmus, ideológiai baloldal adott, de milyen gazdaságpolitikát vetettek be ezek a drága jó politikusok. Hát, erősen állami szerep minimalizálós-privatizálós-szabadversenyes = konzervatív gazdaságpolitikát. Tehát, aki balra adott le szavazatot, az bizony a gazdasági konzervatívizmust, a piaci szabadságát támogató, lehetőleg mindent piaci alapon működtetni kívánó hatalmat támogatott.

Jobbos-balos

A jobbos kormányok közül bizony kihagyom az MDF-et. Ennek igen prózai oka az, hogy nem nagyon volt más választása a rendszerváltás utáni első kormánynak, mint a piacgazdaság kiépítése. (Az egy más, igen hosszú történet, hogy fogalmuk se volt, hogy kell csinálni, így nem is sikerülhetett jól.) Marad a két Fidesz-kormány. Mindkét kormány legalább részben terhelt volt/van Matolcsy Györggyel, a második esetben ráadásul folyamatosan halucinogén anyagok hatása alatt áll a jó professzor. Ennek fényében egyetlen közös, állandó irányelvet tudunk azonosítani: az állami jelenlét és szerepvállalás folyamatos kiterjesztését, erősítését, némely esetben nevén nevezett államosítás által. Azaz a gazdasági liberalizmus transzparens megvalósulása.

Állampolgári eszmerendszer

Fentiek alapján a szocialista vagy LMP szavazó egyetért a koncessziós autópályával és a több biztosítós egészségbiztosítói rendszerrel, mígy egy derék KDNP-s állami iskolát, kórházat akar, mellé választási regisztrációt, erős elnöki rendszerrel.
Aki tájékozott, nyilván összekapcsolhatja és értheti, értékelheti így, de azért a többség, aki a politikai híreket a Blikk-Metropol-Napi Ász hármasfogatból vagy a kereskedelmi tévéken Erős Antóniától vagy Várkonyi Andreától halja egy “vért hányt Kiszel Tündet tacskója” és egy “hurrikán söpört el három szalmabálát a békés megyei Battonyán, megrázó képek következnek” típusú hír között, félmondatban, az nyilván a démonok közül választ egyet. Ellenségnek.

Orbán-Gyurcsány-Bajnai-Juhász Péter- Vona

Nem szégyen az, ha a tájékozott értelmiségi szavazatok, a vitával és üvöltözéssel eltöltött órák, teleírt email-ek (ej, azok a szép idők, amikor egy multinacionális pénzintézet telefonos ügyfélszolgálatán azzal teltek el napok 2002-ben, hogy egymást faragtuk fröccsenő nyállal) erejét, a belőlük formálódó szavazatokat elmossa a “Jaj, de jóvágású fiatalember ez a Ferenc!”, a “Köszönjük a jóságát, Drága Orbán Úr!”, meg a “Vesszen az EU, vissza Erdélyt'” típusú szavazatok sokasága. A gonosznak könnyű arcot adni, ahogy a fejezetcímben felsorolt vezetéknevek mutatják, van, lesz is rá kellő alap a közeljövőben is. Könnyű dolga van, lesz a politikai marketingeseknek, kommunikátoroknak 2014-ig és akkor is.
Biztos vagyok benne, hogy máshol sincs ez másképp, ezért erősen utópisztikus vág, aminek én örülnék, mégis le kell írjam a tényekkel együtt: ki kell béküljünk azzal, hogy ebben az országban az emberek többsége valaki ellen (mégcsak nem is valami ellen!) szavaz, nem az elvei mentén vagy az elveihez legközelebb álló politikai pártra, annak képviselőjére. Előzetes választási regisztráció ide vagy oda. Ugyancsak nem kell a kádári nosztalgiát (nemrég sikerült egy ATV-s betelefonálós műsorban elcsipnem: “igaz, hogy 5 évet kellett várni egy trabantra, de legalább nem vitte el a bank”) feszegetnünk, mert annak már semmi köze a démonválasztáshoz.

Így, amíg kicsit nem rendeződik a fenti politikai – gazdasági paradoxon a politikai erők vagy a globális gazdaság változása, esetleg egyéb tényezők változása által, plusz mellé egy csipetnyi tájékozottság nem társul, addig a csalódottság lesz csak állandó, de az is a címben és a bevezető elején használt, évtizedes formában és nem olyan módon, ahogy egy jó évvel ezelőtt Reci barátom mondta: “Nem erre számítottam”. A konstruktívitást és a szebb, lehetőségeket hordozó jövőt pedig – ízléstől függően – multinacionális vállalatoknál, szuicid vállalkozóként, Európa más országaiban, más kontinenseken, esetleg olajfúró tornyokon vagy az interneten kereshetjük.

Közzétéve:

A Lila Körte emlékére

Nem kevés cukrászda van Budapesten és környékén, mégis kevés az igazán megbecsülendő intézmény, ahol finom a fagyi, finom az édes, finom a sós, akad egy ízes, erős, jó kávé is, meg egy mosoly mellé. Mindig. Talán a Szamos Cukrászdák közül a Royal Kávéház és a Szépkilátás Cukrászda, valamint az Auguszt Pavilon az, ahol ez folyamatosan adott a mi tapasztalataink alapján.

Aztán szeptember elején kaptunk egy somlóit sós csokiöntettel, plusz egy olyan megmikrózott lekváros palacsintát a Budai Gesztenyésben (ami a budakeszi Gesztenyéskert, csak más a neve), hogy  még a balatonparti fekete mellény-fehér ing-brifkó a farzsebben típusú csárdákból is végleg elzavarták volna a szakácstanulót érte (részletek hamarosan), hogy máshol kellett cukorba fojtanunk a csalódottságunkat.

Sokadszor jutott eszembe a Lila Körte Cukrászda az Egyetem téren, ami egy újgenerációs hely, sok blogger és internetes oldal toplistájára felkerült, szinte megkerülhetetlen eleme a glükóz-fruktóz ágazatnak a fővárosban. Elmentünk. Aztán a szeptemberi bűnözős kirándulásaink mind odavezettek. Mert a bevezetőben felsorolt összes kivánalomnak megfelelt.

Szilvi kedvence a raffaello fagyi (minőségi raffaello ízvilággal: kókuszos-roppanós tésztás-vajas-krémes ízvilág), nekem a képeken is bemutatott mousse-szerű sütik, míg Fülöpé a töltött pékárúk, pogácsák. Hapci mester is visszatérő vendég a Lila Körtében. De mindez sajnos már múltidő, mivel október elején realizáltuk, hogy bezárt a hely. Pedig még sok süteményt megettünk volna ott, meg fagyit, meg mindent. 🙁 Mindenszentek alkalmából szeretteink után most megemlékezünk a Lila Körte Café-ról. Remélem, reméljük, még majd találkozunk az ott alkotókkal.

Addig pedig maradnak a fent említett klasszikusok, valamint a váci Desszert Szalon és új reménységként a La Praline. Illetve minden hasonló helyre vonatkozó felvetést szívesen fogadunk.