Közzétéve:

Liba-Zaba / Batyúsbál

Már több éve felvetődik, főként Aribariban, hogy menjünk el együtt libát enni november 11, Szent Márton napja alkalmából, mivel a liba jó. Bár Váncsa István Tanár Úr lerántotta a a leplet a hazai libaevés történelmi hagyományairól, de ettől még a liba jó marad, így érdemes enni belőle, főleg mivel az újborok is szép számban fognak megjelenni a jeles nap kapcsán.

Illusztrációként és kedvcsinálóként a La Maréda serpenyős libamáját illesztem be ide.

Az az ötletünk van, hogy csináljunk egy óriási libaebédet vagy libavacsorát úgy, hogy mindenki vállal egy libás fogást, csinál belőle bőségesen és svédasztalos vagy leülős körbekóstolással minden résztvevő eszik mindenből. A ludas kásától a libás pástétomokon keresztül egészen a libamellig bezárólag minden ér. Aki nem tud, nem akar főzni, az meg mondjuk beszáll egy megállapított menüpénzzel a költségekbe.

Helyszínnek felajánljuk a Bulcsú utca rezidenciánkat, de szívesen megyünk máshoz is. 🙂

Érdekel ez bárkit? Akár 1-3 ételnél is van értelme összehozni az eseményt, szerintem.

Közzétéve:

Mi a kedvenc borod?

Sokszor, sokféleképpen iszunk, ihatunk bort. Mert a bor annyira sokoldalú, annyira sokfajta, hogy minden alkalomra találni megfelelőt.

Ezt a posztot azzal a spektrumtágító szándékkal írom meg, hogy megtudjam tőletek, milyen borokat isztok:

  • rendszeresen, csak mert tudjátok, hogy nem okoz csalódást,
  • különleges alkalmakkor, mert olyan különleges vagy elegáns, hogy muszáj extra helyzethez kötni,
  • a családdal, mert mindenki szereti,
  • rég nem látott baráttal, mert tudod, hogy ez az ő kedvence,

És még sorolhatnám a lehetőségeket.

Biztos van két bor, amin nem kell gondolkozni, hanem fejből be lehet dobni a közösbe termelővel (pincészet, borász neve) és fajtával együtt.

Nekem nem múló favoritom a már említett Sike Tamás-féle Egerszóláti Olaszrizling, valamint nagy kedvenc Mészáros Pál Kadarkája, ami nem brutális, nem szántja végig tanninjaival Rába Steigerként a nyelvem barázdáit, viszont bármikor ittam, kiváló volt (mondjuk én eléggé bírom a kadarkát, mint szőlőt és mint bort is).

Jöjjenek mindenki (és bárki) kedvencei, hogy mi is megkóstolhassuk a kommentek alapján.

Közzétéve:

Pannonhalma 2012.március 15. – Bor, barátok, béke

“Ó, Március, bájos vagy és kegyetlen. Júniusként a naphoz húzol, aztán hideg kezeddel, decemberként a földre rántasz. Akár egy napon belül is. Nem engeded, hogy becsapjam magam és a koratavasz csípős reggeli hidegjét kósza szellőként a nyár hírnökeként félreértsem. Teszed mindezt azért, hogy tudjam, minek hol a helye az évszakok rendjében, és lélekben is érezzem, messze még a május és az este beköszöntével pulóverbe, kabátba, sapkába csomagolsz.”

Lírai gondolatok a költőtöl, amik még fél év távlatából is igen pontosan visszaadják, milyen fantasztikus, de néhol még az elmúlóban lévő telet idéző időben töltöttük Pannonhalmán a március 15-i hétvégét a csapattal. Eleve pikáns, hogy a 2012-es év utolsó olyan hosszú hétvégéjén írom meg a posztot, amikor frankó, kirándulós idő van, az év első olyan hosszú hétvégéjéről, amin hasonlóan jó, kirándulós idő volt. Pannonhalma régi terv volt, mert közel van Budapesthez, szép hely, plusz van némi látnivaló is. Mindez a közelmúltban kiegészült egy gourmet típusú étteremmel, így nagy bajunk már nem lehetett.

A Levendula vendégház tűnt minden szempontból alkalmasnak, de számomra újabb tanulság: nem csak azt kell egyeztetni a szállásadóval, hány szoba van a háza, hanem azt is tisztázni kell, mi is az a szoba, hogy soha többet nem forduljon elő olyan helyzet, ami ismét megtörtént: egy légtérbe, illetve szóló ágyakon kellett aludni pároknak és olyanoknak, akiknek külön szoba járt volna, és akiknek mindezt meg is ígértem. Aribari, Tivcsi, Csillu, Levi, Detti és Ádi, bocsánatot kérek a benézésért és a közös szállásért. Fent említettek mellett mégy Dzsajó Petya és Agree Alízka, valamint még a gyermekesek: Mici báttyóék és mi vettünk részt az eseményen.
A vendégháznak az említett szobaszámon kívül jelentős előnye volt, hogy óriás kandalló égett a nappaliban (ami cirkó segítségével a fűtést igyekezett biztosítani a ház többi részébe is). Fedett, napsütötte terasza volt, óriási grillezője és udvara, valamint egy kutya is tatozott hozzá, aki viszont csupán Fülöphöz volt hajlandó közel menni, annyira félős volt (nyilván nem keveset bántalmazták életében, hogy ezt sikerült elérni…), viszont Fülöp ezért „cserébe” saját rágcsálnivalóját is megosztotta vele.

Mire is került sor március 15 és 18 között a sokorói dombvidék központjában, amíg ott voltunk.

Március 15, csütörtök – Apátsági pince, magas elvárások, sok steak

A megérkezés napjára időzítettünk egy borkóstolót az apátsági pincészetben, amin mi nem tudtunk részt venni, mivel Fülöp nem kívánt a rendezvény menetrendje szerint és irányába haladni, én meg jól bestresszeltem ettől. Viszont azóta rájöttem, hogy aki van annyira bátor, hogy gyerekkel elindul felnőtt-centrikus programra, az annak örüljön, ha valamiben részt tud venni és ne legyenek semmivel kapcsolatban sem elvárásai… 🙂 Kérem a résztvevőket, hogy ássák elő emlékeit a pincelátogatásról, sőt osszák is meg a közzel.
Aznap este, bortól megenyhülve megsütöttük a vacsorának szánt sztéket ( a Sajnos-klasszikusnak tekinthető Bélszín boncmester módra, természetesen, ráadásul eme receptnek ez is a saját közege, mert Váncsa tanár úr a szabadtűzön készítendő ételek közé pozícionálja a legújabbkori magyar gasztronómia ékköveként számontartott szakácskönyvében ) és dugig belaktunk belőle, meg a mellé készített gombából, zöldségből, krumpliból. Istenes volt, ahogy szokott, én kicsit túl is ettem magam, de ez már helyi szociális probléma csupán, reggelre jobban lettem.

Március 16, péntek – „Csak sms, pls, mert olasz vagyok!”

Úgy kezdődött a nap (és zajlott egészen koradélutánig), ahogy a rákövetkező délelőttök is: a napsütötte, szélvédett teraszon és az udvaron folyt a kvaterkázás, eszegetés, iszogatás, igazán családias jelleggel (femili fíling, ju nó). Néha Aribari vagy mások megpróbálták megközelíteni vagy közelebb csalogatni a ház kutyáját, több-kevesebb sikerrel.
Délutánra összekaptuk magunkat valamennyire és elkövettük a környék egyetlen geocache ládájának felderítését a templomhegyen. Helyben az is kiderült, hogy a környék megtekintésére leginkább alkalmas Boldog Mór kilátót megette az idő vasfoga, így már csak néhány korhadt farost lemezt találtunk a helyén. A láda meglett még úgyis, hogy Mici bácsi iPhone-jának normál térképén, a szintvonalak ismeretében, de a turistautak nélkül kerestük. Hiszen császárok vagyunk, Tivcsivel és Micivel közösen főként.

Eközben Áci, aki este hazautazott, meglátogatta az apátságot egy vezetett program keretében, viszont ezt csak úgy tudta megoldani (a segítőkész személyzet segítségével), hogy egy olasz csoporthoz csatlakozott titokban és a telefonos megkeresésekre a fenti üzenettel válaszolt a program első szakaszában, nehogy lelepleződjön… Még most is mosolygok rajta, de akkor sírva röhögtem. J
Aznap vacsorafőzés helyett a kiváló apátsági étterem, a Viator volt az étkezés heyszíne. A hely fantasztikus, tágas, levegős és elegáns. A személyzet kedves. Azt is tudom, hogy finomat ettem. De hogy mit, az már nincs meg, mert ott is belekerült némi ideg és bénázás a mi részünkbe: pont addig szaladgáltam Fülöppel, amíg elkészítették az ételeket, ahelyett, hogy megvártam volna, hogy drága kicsi Szilvim értem jön, amikor végzett, így a mi részünk rohanásba és dobozból evésbe fordult. Viszont azoknak, akik végig élvezhették a vacsit, megint kíváncsi lennék a véleményére, hátha dereng még valami… J (Így azonban biztosan vissza is fogunk menni hamarosan, mivel Fülöp már kompatibilis az éttermi étkezéssel pár hónapja, ha jól időzítünk. Majd feldobom hétvégi programnak valamikor.)
Aznap este – ha jól rémlik – a jóllakott, borkortyolgatós nyugalom övezte az eseményeket, nagy mulatság helyett beszélgetéssel, majd csendes elszivárgással, korai alvással.

Március 17, szombat – Pörkölt három paprikával

Szinte nyár volt azon a szombaton. A teraszról szabadulni délelőtt megint nem sikerült, inkább csak ebéd után. A csapat egyik fele az apátságot szemlélte meg, míg mi a gyerekekkel az arborétumban sétáltunk egyet (a kert az apátság főbejáratával szemben a domboldalban található), laza volt, nyugodt, kellemes.
Délután a másik sajnos-klasszikust, a marhapörköltet készítettük bográcsban. Delikátesz volt ez abból az okból, hogy három, egyaránt kiváló nemes paprikát termelő környékről érkezett paprika bele: Szeged, Tetétlen és Kalocsa. Jó későn lettünk kész, mert későn álltunk neki, és mert a tűzrakó helyet hideg szelek támadták a pannonhalmi Paphegy lankáiról, de végül Tivcsiék BMW-jének reflektorai mellett megenyhült, megpuhult a hús, így az utolsó esténket is békében, jóllakva, örömmel és nyugalommal töltettünk.

Másnapra a búcsú maradt a törzsgárdának, mivel Leviék lekoccoltak még előző este, így némi rendrakás és pakolás után hazafelé vettük az irányt.

Ha valaki nyugalomra, jól megközelíthető helyre, jó környékre, jó levegőre és jó borokra, meg egy jó étterem közelségével járó biztonságra vágyik, bizony nem hagyhatja ki Pannonhalma városát.

 

 

Közzétéve:

Álmaim hentese

Eléggé nagy húsfogyasztók vagyunk, hétköznapi szinten is. Nyilván ez nem egyedi jelenség, sőt az sem, amiről most írni fogok. Vágyom egy jó hentesre, ahol nem csak a szakemberek stílusosak (mondjuk, hogy jópofák) és kedvesek, de a portéka is kiszámíthatóan megfelelő minőségű. Plusz még lenne nekem néhány olyan igényem, ami – szerintem – nem extra, mégsem találtam még olyan húsboltot (pedig piac mellett lakunk ugye), ami ezeknek  a fent leírtakkal együtt mind meg tud(na), akar(na) felelni.


Kívánalmaim

  • általában legyen minden: szárnyas (csirke, tyúk, kacsa, liba), nyúl, vad, sertés, bárány, birka, kecske, marha, borjú és még belsőség is
  • póriasabb húsokból legyen mindig konyhakész változat: csirke/pulykamell csíkozva, kockázva, csirkecomb kicsontozva, sertéscomb kockázva, csíkozva, nyúl bontva, bárány/birka lefaggyúzva, kockázva, darabolva
  • nemesebb húsokból (szűzpecsenye, bélszín, hátszín, rib-eye etc) lehessen venni akár egy szeletet is
  • hízott libamájból is lehessen venni egy darabot
  • legyenek rendes fűszerekkel pácolt húsok is legalább csúcsidőben (hétvége, ünnepek környéke), illetve darált, feldolgozott áruk (hamburger hús, tatár tojás nélkül bekeverve, pjeskavica, csevapcsicsa) megfelelő minőségben, nem szemétből, átbaszósan
  • legyen rendes HÚS és csak rendes HÚSBÓL debreceni, krinolin, virsli, párizsi, májas, egyéb kevert felvágottak, hurka, sütnivaló és főznivaló kolbász, plusz nem csak zsírból és porcogóból készült füstöltáru

Túl nagyok az igényeim? Simán lehet, hogy igen. Addig is néhány toplista Budapest és az ország legjobb henteseiről segítségként, nyilván átfedésekkel az elmúlt néhány évből:

Kiegészítésként a már sokszor megidézett kedvencem: Jáner hentes, Óbuda

Plusz még amiről nagyon jókat hallottam, de a listán nem szerepel: Borda húsbolt, Dunabogdány.

Minden javaslat, kedvenc erősen elvárt. 🙂

 

Közzétéve:

Pünkösd Tiszavalkon 2010 – Igazán jó emlék, ami így előjön

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Tiszavalk képe úgy lobog fel nékem
Majd huszonkilenc havi régiségben.

Mivel idén is majdnem elmentünk Tiszavalkra, a mai napig a vázlatok között tartottam a tavaly előtti kirándulást, legalább cím szintjén és magam is meglepődtem, mennyire élesen előjönnek a fontosabba események.

Mostanában jól esik vizet, csak sima csapvizet inni. 🙂 Ez azért fontos, hogy itt megemlítsem, mert Tiszavalk is vízbázisú falu. Vízillat van, a Tisza és a Tisza-tó közelsége minden pillanatban és minden darab földben, téglában, minden szál fűben érezhető. A település egyetlen akkori (mostani?) szálláshelyén (Vészi kert) béreltünk korrekt házakat és élveztük a napsütést, mert jutott dögivel.

Első nap (május 22, szombat) a megérkezés napja. El is telt az idő a megérkezéssel, az aklimatizálódással, az öböl, a falu, a szomszéd falu (Tiszabábolna – megközelítése a töltésen autózva) a lelkészlak megtekintésével. Közben evés és ivás. Főleg ivás. Csak abból a régóta emlegetett eperpálinkából nem volt épp. A hangulat emelkedett, de beköszöntött a futballtörténelem legszarabb BL döntője jutott. Bayern München-Internazionale. Arra emlékszem, hogy a nem kevés pálinka és a kiváló Boncmester bélszín segítségével sikerült csak némileg feledteteni a mecss szánalmas színvonalát.

Kitérő a lelkészlakról. Akkor üresen állt (azóta benépesült), de látszott rajta, hogy sok embernek, nagy családnak elegendő. Az is érezhető volt, hogy sok nagy család lakott már benne. Méltóságteljes épület, mégis szerethető. Egyszer lesütnék a kertjében egy ökröt vagy a konyhán egy lavór (olyan széles karimájú zománcozott fajta, amiben elfér kb 30 szelet) bécsi szeletet. Ilyen a hangulata, ahogy felidézem az emlékeket.

Másnap (május 23, vasárnap). Voltunk Istentiszteleten. Úrvacsoráltatással. Én nem vállaltam, minek álszenteskedtem volna. Szép volt, emelkedett körülmények, némi bánat, hogy a hitközség jelenlévő tagjainak létszámát duplázta a Sajnos csapat résztvevő létszáma. Mixi tudott orgonálni kézzel. Idősb Mikola Istvánnak szép hangja van, betölti a templomot. Tényleg.
A nap másik fő programján kiderült, hogy nem tudok motorcsónakot vezetni, ami miatt ráadásul majdnem el is haraptam a helyi motorcsónak-szakértő (adekvát kalap-kockás ing-gyakorló nadrág-gumicsizma) torkát. Persze Resi tudott és el is csavarogtunk a Tisza-tón. Különleges volt látni, ahogy a gátat és a zsilipet megkerülve a Tisza megtalálta az utat a tárolóba. Általam csak tankönyvben látott madarak, napsütés, sok-sok víz. Nagyon kellemes volt.

Aznap – ha jól emlékszem – pörköltett csináltunk, este hangosan szólt a zene és fantasztikus szinten sikerült bebaszcsizni (miközben én kiadtam egy release notes-ot, illetve egy ideig próbáltam tanulni a vizsgáimra, de az nem nagyon sikerült).

Hétfőn elpakoltunk és elköszöntünk Tiszavalktól. A lezáró esemény egy napsütéses, de szeles össznépi ebéd Egerben, az első vizit az Imola Udvarházban. Egy mustáros nyúlgerinc emléke remélik föl, ami pont olyan jó volt, mint a későbbi, 2011-es látogatásaink alkalmával elfogyasztott jóságok.

Meglepetés, hogy megírtam ezt a posztot. Ahogy az is, mennyire előjöttek a kellemes emlékek. Ugye visszamegyünk még? 🙂

Ui: ha valakinek meg vannak még a fotók, vagy a link, ahova a fotókat feltöltötte, megoszthatná, lécci, mert akkor akár egy galériát is csinálunk belőle.

Ui2: már csak azért is vissza kell menni, hogy elhelyezzük a Sajnos csapat első geocache ládáját a tó egyik vízbiztos szigetén

Közzétéve:

A baltás gyilkos

– Safarov, ébredj, te heringevő azeri büdös cigány! – ébresztette barátságosan a magyar fegyőr a rabot a kiemelte örzőtt gyilkosok körletében. – Zabálj, aztán takarodhatsz haza megb*szni az olajkitermelő k*rva anyádat! – zárta le elégedett mosollyal a reggeli eszmecserét a börtönőr. -Fogalmád szincs az életünkről, ce uráli zamárbacó madzsar! – válaszolta erős akcentussal a rab és a zárka kukucskálóján keresztül közepes adag nyállal szemenköpte a fegyőrt, mivel tudta, megjött a kiadatási engedély, már nem tud semmit csinálni vele és a felhördülő őrnek hátat fordítva, fittyet hányva a szinte artikulátlan magyar káromkodására és a fém cellaajtón doboló gumibotra gondolataiban mélyedt.

Margarjan sokáig készült arra a küldetésre, amely által beépülhet az azeri hadseregbe. Évekig tartot, amíg az örmény titkosszolgálat kiválasztotta a megfelelő azeri tisztet, a vele szinte egykorú Safarovot, mint potenciális jelöltet, akinek a bőrébe bújhat, de ez már egyetemi tanulmányai alatt megtörtént, hogy legyen elég idő a sok apró korrekciós plasztikai műtétre, az azeri nyelv tökéletes elsajátítására, Safarov teljes rokonságának, családjának és szokásainak feltérképezésére, rögzítésére. Amikor 2004-ben Budapestre érkezett, maga is meglepődött, mennyire hasonlít Safarovra, aki viszont annyira beszűkült, vérengző és örménygyűlölő volt, hogy nem tünt fel neki az jereváni katona fizikai egyezésre. Margarjan gyorsan felmérte, nem kell sokat tennie azért, hogy kihozza az állatot az azeriből, így az országzászló lehugyozás egy közös sörözéskor elegendő is volt a folyamatok beindítására. Onnantól kezdve minden este később feküdt le aludni, mint magyar szobatársa és pillanatról pillanatra megtervezte, begyakorolta azt, amit akkorra már a budapesti örmény titkosszolgálati munkatárs is megerősített: Safarov baltával jön megölni éjszaka.

2004. február 18-án már talán a 10-ik este volt, amikor a fél éjszakát az ágy sarkában némán és mozdulatlanul állva töltött, várva az az erit. De most jött is és azonnal, a test ellenőrzése nélkül a párnánál lecsapott a baltával, teljes erőből. Margarjan látta az arcán a döbbentet, amikor a balta az ágy aljába csapódott, húst nem érintve. De eközben az örvény egy gyors és határozott mozdulattal szíven szúrta Safarovot, annak levegőt sem volt ideje venni. Onnantól az azóta nyilvánosságra hozott eseménysort hajtotta végre: még párszor mellbeszúrta, majd a ksivillany fényénél lefejezte az azerit. A látszat fenntartása érdekében megpróbálta megölni bajtársát, akinek ajta – a megbeszéltek szerint – zárva volt. Aztán jöttek a magyar rendőrök, a tárgyalás, a büntetés és a börtön. Nem volt könnyű, de eljött a pillanat, amikor a nyomorult és a világon mindenki által diplomáciailag impotensnek tartott, pénzéhes magyarok végre beadták a derekukat az azeri kormánynak és az ígéretnek bedőlve elengedték “Safarov”-ot.

Ennek fényében Margarjan küldetése éles időszakához ért. Hamarosan a Bakiba megy, ahol az azeri elnök kegyelembe részesíti, előléptetik és bizalmi pozícióba kerül, ahol mindenfajta probléma és fennakadás nélkül dolgozhat majd Hegyi-Karabah és Örményország egyesítésén. Ráadásul ehhez egy heringevő azeri büdös cigányt is megölhetett! – Margarjan elmosolyodott. – Nem is tudja ez a korlátolt magyar őr, mennyire nagy igazat mondott. – gondolta. Lecsukta bőröndjét, négyszer megcsókolta az örmény címert, majd letépte nyakláncáról és a wc-be dobta. Lépteket hallott. Tudta, érte jönnek. Felvette a kabátját, a tükörben még egyszer elpróbálta a Safarov-féle pökhendi félmosolyt és felemelte a bőröndöt. A misszó elkezdődött.