Közzétéve:

Az utolsó korty pálinka az üveg alján

Van, amikor az élet fölülírja a posztok sorrendjét megtervező szalon-blogger elképzeléseit egy-egy meseszerű témával. Pont azon a lazább péntek reggelen futottam bele ebbe a történetbe, aminek egy kicsivel későbbi időpontjában kiderült, a privát számla nem minden bankban jelent egyet a lakossági folyószámlával. Ez itt viszont egy teljesen más történet.

A kedvenc hentesem a Jáner Hús mintaboltja, ahol a törzsvendég státusz mellé jár egy-két mosoly, vicc, néha speciális fogások a grillsütőből, de akár az erősre főzőtt “kopasz” (cukor és tej nélküli) presszó is elérhető. Ez történt aznap. Nem volt időm otthon kávézni, plusz még nem voltam felkészülve az irodai tartókozdkodásra mentálisan (munkaundor), így betértem a buszról leszállva 3 percre. Jani a csemegepultból csapolta nekem a kávét, Imi a tőkehúsos hentes egy kedves, ősz, göndörített hajú néninek darabolta a húsos oldalast. Csomagolás közben kérdezte a nénit, akik középkorú hölgy karjára támaszkodva kereste elő a pénztárcáját -“Mikor is ment el Endre bácsi?”. A néni mondta az információt, miszerint már lassan egy éve, tavaly novemberben és közben adta az oldalas árát. Aztán sztorizott egy rövidet, amíg jön a visszajáró: maradt Endre bácsinak egy üveg pálinkája a kamrában, az aljában pár korty… és a néni (mint megtudtam utólag közel 60 év házasság után) többször próbálta már magának kitölteni a pálinka maradékát, de nem bírta. Amikor kinyitotta a palackot, mindig megremegett a keze és elkezdett sírni, még akkor is, ha előtte egy pillanattal jó kedve volt… – mesélte Imi hentesnek, de közben Jani hentes – és felém – fordulva fejezte be az utolsó mondatot, amitől mindhármunkban megállt egy picit az élet, és kollektív elérzékenyülés lett úrrá rajtunk az idős hölgy még most is szép vonásaira kiülő szeretet és bánat láttán.

“Édes Istenem!” – gondoltam én magamban, miközben rendesen megteltek a szemeim egy pillanatra, de a sokat látott, sokat tapasztalt hentesek szinte egyszerre mondták a néninek (akinek a neve nem derült ki) a megoldást: vigye ki az öregnek az utolsó kupica páleszt, öntse rá a sírra, úgy lesz a legjobb. Ránéztem a nénire, aki – mintegy megértve, miért volt értelme elmondani ezt a történetet – felderülő arckifejezéssel némán magáévá tette a felvetést. Ahogyan korábban az elérzékenyülés, most a vidámság költözött pár pillanat alatt a lelkembe, ahogy a helyére került minden építőkocka és Endre bácsi, az asszonykája és a hentesek közbenjárásával végül “megihatja” a megkezdett üveg végét is. Hiszen az a legfinomabb. 🙂

Közzétéve:

Szolgálati közlemény: sajnos.hu levelezés

Achtung, Achtung!

Tisztelettel tájékoztatunk minden érdeklődőt, hogy a sajnos.hu és a hozzá tartozó levelezés hamarosan kikerül az absolute.hu keltetőjéből és saját lábakra, saját tárhelyre kerül. Emiatt jelenleg a webmail (mail.absolute.hu) nem elérhető, viszont már megkértük az illetékeseket, hogy röffentsék be a mail.sajnos.hu-t. Ezzel párhuzamosan kérem azokat, akiknek van sajnos.hu email címe, hogy jelezzék, szeretnék-e megtartani (a vissza nem jelzést törlésként fogjuk értelmezni), illetve akinek nincs, de szeretne az ország egyik legviccesebb és legkülönlegesebb domain-jén postafiókot, mielőbb jelezze igényét egy kommentben itt alább.

A továbbiakról is itt a blogon fogunk értesítést küldeni mindenkinek.

Köszöni a figyelmet,

Mici&Geci
Sajnos.hu üzemeltetés

Közzétéve:

Privát számla – Privát bank?

Ezen héten sikerült a bankszektorban egy furcsa félreértés “áldozatává” lennem, amit bóknak is felfoghatok egyben. Muszáj leírnom, mielőtt más élmények felülírják.

Bevezetésnek egy rövid összefoglaló. Rendszeresen fizetek be bankszámlára pénztár bankfiókban, ami a külömböző pénzintézetekben más-más folyamat mentén történik, utolsó mohikánok egyikének tűnik a Citi, ahol bizony kézzel kell kitölteni a befizetési formanyomtatvány, kivéve a saját számlás befizetést, mindenhol máshol számlaszám, számlatulajdonos neve, személyi igazolvány (praktikusan saját) és mehet a zseton a széfbe. Így működik ez az Erste, a BB, az OTP, de még a K&H pénztáraiban is, amely jelenlegi történetünk ihletője. Egészen pontosan a KH fiókja Óbudán, a Flórián téren.

Megszokott irodista ügyintézés ebédidőben, ruházatom biznisz kezsöl volt zakó nélkül, aznapra még nyakkendő is jutott. Sorszámhúzás, pici várakozás, majd a főpénztárhoz járultam (aminek az ablakában még kint van az úgynevezett bugyiban, cellux[alias tixo]-szal kitett, dőlt betűvel nyomtatott felirat, ami még a nyári keresztértékesítési kényszerre emlékeztet: “Kösse meg nálunk biztosítását utazásához!” – kicsit takszöv jelleggel). Kedves nagymama-típusú hölgy, szemüvegkeret korai hetvenes évek, haj a máig nyitcatartó kerületi fodrász ktsz (értsd kisipari termelőszövetkezet), ruha VOSZ (Vörös Október Ruhagyár). Köszönés után kezdem is bátran – itt dőlt el minden, mint később kiderült – és mondom, hogy egy privát folyószámlára szeretnék befizetni. Nyényi mondta, hogy ennek nem lesz semmi akadálya, folyószámla szám alapján kikereste az ügyfélszámot, közben jelezte, hogy a folyószámla száma igazából most nem is fontos, mert a befizetést függőszámlára könyveli, majd a kollégái csinálják meg a BO-n (itt ugye a háttérosztály árnyékmunkásaira gondolt). Személyit, lakcímkártyát is megnézte a Nyényi, közben kis kontrolpapírkájára is felírta az összeget, mint az egyszeri cipész, aki nem nagyon ad blokkot, így nap végén egyszerűbb lesz majd a standolás, gondolom. Végén elkészült a formanyomtatvány, aláírtam, boldogok voltunk, elköszöntünk.

Másnap reggel kilenc óra körül csörög a mobilom: a Nyényi az, hogy vóna egy kis probléma, mivel ő félreértett engem. Azt vette le a megfogalmazásomból, hogy a célszemély, akinek a folyószámlájára be akartam tenni a pénzt, a K&H Bank privát banki (azaz prájvit benking) ügyfele, így rossz függőszámlára került a pénz, amiről csak akkor tudják a jó függőszámlára áttenni, ha én bemegyek és aláírok egy jegyzőkönyvet… Mondtam, hogy persze bemegyek, hálás volt, elköszöntünk. Percek teltek el, mire az egész összeállt a fejemben, aztán a célszeméllyel már röhögtünk kínunkban, hogy ilyen van még Magyarországon, miközben két bank között az utalás napon belül megtörténik. Azt már nem is merem leírni, hány IT-alapú kérdés fogalmazódott meg következő lépésként a fejemben, minden esetre megmasszírozta a májamat, hogy azért mert kultúráltan bírtam felöltözni és használok idegen szavakat (gondolok itt a privát szóra a lakossági helyett), a partnernek is megelőlegeznek egy kiemelt ügyfélstátuszt. 🙂

Zárásként a tanácsom: óvatosan a privát számla kifejezéssel a K&H-ban. 😀

Közzétéve:

Halászbástya Étterem – Pompa Dining

Sokat gondolkodtam, hogy illendő-e féléves távlatból étteremkritikát posztolni, de meggyőztem magam: IGEN. Azért is, mert Reciékkel(Reci und Regi) közösen indultunk felfedező útra a Budai Várba, és nem csak ketteseben, kedvezményes lehetőséget (úgynevezett kupont) kihasználva közelítve az egyébként igen-igen magas árfekvésű, de – honlapja alapján – sokat sejtető helyre. Az élmény meghatározó, egyben sokrétű. Jönnek a részletek.

Március volt, tizedike, hűvös, még érződött a tél utolsó lehellete, amint átsétáltunk a Mátyás templom mögötti szekción, a Halászbástya hátsó, eldugott végéhez. Semmitmondó ajtó, bent elegancia, fogadópult, ahol gyorsan kiderült – miközben a klasszikus vonalvezetésű, de kényelmes szófán ültünk – elfelejtették rögzíteni a foglalásunkat. Rövid, hatékony intézkedés az étteremvezetőtől, még egy bocsánatkérés és máris külön kis teremben csodáltuk a felújított boltíveket és a fantasztikus kristály csillárt.

Ezt követően folytattuk a csodálást az arra méltó kilátással,

az asztallal is, amin nehéz damasztok és szépen megmunkált étkészlet, elegáns pohárszett jelezte, itt kérem nem viccelnek a minőségre törekvéssel.

Két elsuhanó szmokingos-zsakettes-fehérkesztyűs pincér között megjöttek Reciék is, rendeltünk, nekikezdtünk.

Elsőnek jött a séf üdvözlete, egy nagyon pici adag tejszínes csicsókakrém leves pohárkában

Édeskés, ízes, pont annyi, hogy bemelegítse az ízlelőbimbókat és a gyomornak is jelezze, itt komoly dolog következik. Kaptunk ezután kenyereket: paprikásat, libatepertőset és kecskesajtosat. Talán a középső volt a legdominánsabb ízű (kicsit pogácsát idéző), nekem a paprikás jött be a legjobban, a fűszeres-édeskés íz miatt.

Az első blokkban Regi – a bőség zavarát előnyére fordítva – egy előétel-leves párosítással kényeztette magát, míg mi, többiek mertünk nagyot, teljes, főételes ételsort rendelni, így csak egy első fogást ettünk.

A szarvasgulyás Reci előtt gőzölgött,

füles csészében, fűszeresen, paprikásan, az én ízlésemnek talán egy kicsit túl apróra kockázott hússal.

Én egy hasonlóan piros levest kaptam, kelkáposztalevesként,

ami szintén jó ízű volt, de nem haladta meg az otthoni szintet, valamivel karakteresebb, pici extrával megvadított levesre számítottam volna.

Szilvi egy kecskesajt tortácska tulajdonosa volt,

s itt ez egy kenyértalpra halmozott céklaréteg tetején megpihenő, lágy, krémes kecskesajtot jelentett, füge kísérettel. A koncepció itt kidolgozott, öltetes, jól kiegészítették egymást az ízek, pont a kecskesajt maga volt egy kicsit kevés, talán nem volt elég érett.

Regi előételes duplázásából az első fogás tényleg előételnek jött: libamáj foszlós kaláccsal,

és hagymalekvárral. A pástétom a terrine-k családjából származott, de remek volt: nem túl hideg, májízű, krémes, hozzá a kalács és a lekvár is teljesen korrekt.

Regi levesnek egy klasszikus tyúkhúslevest válaszott

és nem is kell sokat magyarázni, hiszen a képen látszik: a mélysárga szín és a sok betét pompázatos levest jelentett.

A kellemesnél talán kicsivel hosszabb várakozási idő után megkaptuk a főételeinket is.

Reci előtt egy Halászbástya steak pihent meg illusztris fűszerkéreggel a tetején, kapros szósszal és – szó szerint – hasábburgonyával,

de minő fájdalom (hogy az éhes költőt idézzük) nem sikerült az elvárt medium-medium rare szintet megtartani, éppen hogy rózsaszín volt a steak magja, viszont – talán a szépséges fűszerkéregnek köszönhetően – lágy és szaftos maradt a hús

Szilvinek szalonnába (bacon-be) göngyölt fácánt hoztak, fűszeres krémmel töltve

mellé házi krumplifánkot: ismét egy étel, ami igen jó volt, de Horváth Ilona (hogy ne bántsak meg egy még ma is élő szakácskönyv írót) receptjei között is biztosan volt hasonló, amit egy jó háziasszony ebben a minőségben le tud hozni, ha kap a piacon fiatal fácánt.

Nekem mangalica-trilógiát készítettek el szűzérméből, karajból és tarjából

köretnek egy hibátlan állagú lencsés tarhonyahasábot kaptam. A húsok közül a szűzérme (középen)  országos, a tarja (jobb szélen) fővárosi, míg a karaj (bal szélen) kerületi bajnok, mivel sikerült kicsit túlsütni, kiszárítani és ezen legutóbbi esetben még a tetejére kent pecsenyeszaft sem tudott segíteni.

Regi főételként kért előétele az erdei gomba vadas kapta a szent keresztségben

ami lényegében egy korrekt gombapörkölt volt vadasmártásban, vadasmártással elkészítve. Kellemes volt, de itt is valami kis extraság hiányzott a tányérból.

Az adagok mérete becsületes volt (kolléga mesélte pár napja, hogy ők is méretes porciókat kaptak, így ez állandónak tekinthető), így már jócskán megtelvén, de a harcra készen vártunk az édességeket.

Ha jól emlékszem, Szilvi kérte a Gesztenye-variációkat,

amiben (balról jobbra) egy finom, krémes gesztenye fagyi, egy kicsit inkább piskótaízű, a tetejére rakott szilvalekvár által elnyomott gesztenyés piskóta, valamint egy picit lágyra, folyósra, ezáltal inkább tejízűre sikerült gesztenyekrém kapott.

Reginek hozták a Feketeerdő-torta alapjain nyugvó Feketeerdő tányérdesszertet,

és itt a modernizálás keretében szétszedték a torta alkotóelemeire: tejszínfagylalt, vanílaifagylalt meggybefőttel, kakaós piskóta, csokoládérúd, plusz némi díszítőelem került a tányérra, így mindenki maga kombinálhatta az egyes ízeket, ha akarta. Jó volt, de nekem nem adta vissza a feketerdő habos-krémes élményét (mondjuk lehet, hogy nem is ez volt a cél, csak nekem nem jött át…).

Megkóstoltuk az aranygaluskát is.


Itt maradtak az eredeti receptnél és megvalósításnál, ami egy könnyű krémet és levegős, nem túl édes piskótát hozott, közepes mennyiségű dióval. Az este második legjobb desszertje címet – tőlem – elnyerte.

A csúcson azon

 

ban letaszította a zserbó újragondolás, ami egy pohárkrém formájában jelent meg:

Alul  csokoládékrém, rajta egy baracklekvárral ízesített diókrém, majd megint csokis réteg. Szerintem az ötlet és a megvalósítás is parádés volt.

Nem úgy, mint az a sütőtök mousse, amit én kértem és kaptam: egy vékony ostyahengerbe került egy édes sütőtök hab, ami inkább volt édes-folyós, mint habos-krémes, talán csak az ostya menti meg attól, hogy rossz mousse helyett jó krémlevesnek nevezzem.

Számomra ezt követően még egy kicsit rontotta az összképet, hogy egy rendezvény előkészítése végett magunkra maradtunk, sok-sok várakozás után kaptunk számlát és kabátot is.

De a kisebb-nagyobb hibák között a kérdés mégis az, hogy a fantasztikusan felújított falak, a panoráma, az igényes berendezés, eszközök, valamint a mosolygós-stílusos-elegáns kiszolgálás, valamint az igyekvőnek ható (néha erőlködő) konyha képes lesz-e egy olyan áron versenyképes maradni, amiért a belvárosban Michelin-csillagos, de még a várban, a Mátyás templom túloldalán (tehát sétatávolságban) is egy szakácssapkás menüt kínálnak, az Alabárdosban. (Összesen 59 ezer forint volt a számlánk úgy, hogy Reciék nem fogyasztottak alkoholos italokat.) Szerintem az ár mellett a felszolgálás sebességének és a konyha minőségének sokat kell javulni, illetve utóbbinak kiegyensúlyozottabbá kell válnia.

Közzétéve:

A semmihez sem értő ember

A semmihez nem értés nagy kincs. Nagyobb tálentum ez, mint bármi, amit ténylegesen tehetségnek, Istentől kapott ajándéknak nevezünk. A semmihez sem értés közepette jól kérdezni, jó ütemben email-t írni, kiadós, tartalmas és szépen megfogalmazott prezentációkat készíteni felér egy MBA-val, de akár 15-20 év iparági tapasztalattal. Pár pontban tekintsük át, milyen lehetőségei, döntési helyzetei lehetnek egy semmihez sem értőnek, ha érvényesülni akar.

Belépés a munkaerő piacra: a) kezdhetjük egyszeri irodistaként, adminisztrátorként, úgynevezett CLERK-ként, ami fáradtságos, sok évet, sok időt felemésztő lehetőség, miközben figyelnünk kell arra, hogy nehogy ránk ragadjon valami, amit aztán felhasználhatnak ellenünk, mint holmi tudás bizonyítéka b) gyorsabb és hatékonyabb, ha egy gyakornoki program keretében vagy más, könnyű megoldással egyből egy MANAGER titulussal felruházott pozícióban kezdünk, még ha beosztottunk nincs is, mivel így az érdemi munkától távolabb, de a döntéshozókhoz közelebb kezdjük építeni a karrierünket.

Szoftverhasználat: ha el akarjuk kerülni a folyamatok megértését (ez azért jó, mert így hosszú szakmai múlttal a hátunk mögött is mindig őszinte csodálkozással tudunk nézni egy olyan megbeszélésen, amin pl egy folyamat átalakításáról, egy új funkció fejlesztésének részleteiről, esetleg egy szervezeti átalakításról beszélnek), semmiképpen se legyen hozzáférésünk egy vállalatnál (ahova bejárunk “dolgozni”) olyan rendszerhez, ami az adott cég ügyfeleiről és/vagy pénzügyeiről tartalmaz információkat. Maradjunk szigorúan az office programcsomagnál, abból bajunk nem sok lehet (powerpoint ikonja legyen könnyen elérhető helyen, excel-lel óvatosabban). Extraként – outlook használatának fontos elemei: naptár megosztásokra és levelezőlistákra kiemelet figyelemmel felkerülni.

Kulcsszavak: fókuszáljunk a rövidítésekre és azok megfelelő időben és térben/közegben történő használatára. 15-20 betükombinációval főosztályvezetők, 35-40-nel akár ügyvezető igazgatók is lehetünk (céges autóval, távoli eléréssel); emellett nyilvánvaló sztenderdek: projekt, portfólió, launch, implementation, üzleti oldal (IT oldalon semmihez sem értés esetén), szupport, sysdev, (de)duplikáció (üzleti területen semmihez sem értés esetén), fókusz.

Felelősségvállalás: multinacionális vállalati, illetve katonai közegből hozott, bevált metódússal reagáljunk az összes felelősséggel teli helyzetre – ha pozitívan érint minket, sikergyanús, álljunk előre és a legszebb mosolyunkkal fogadjuk az elismeréseket; – ha rosszra fordulnak a dolgok, azonnal hárítsuk át a felelősséget az egyik beosztottunkra (hiszen mi nem dolgozunk, mert nem értünk semmihez), vagy rántsuk elő az egyik akcióterv sablonunkat, amelynek segítségével hamar a vizsgálóbizottságot vezető koordinátor szerepébe mozgathatjuk magunkat a kritikus zónából.

Stressz és terhelés: május végére, június elejére, illetve december közepére legyünk mindig nagyon mélabúsak, elgyötörtek, mutassuk magunkat igen kimerültnek, hogy szabadságigényünket automatikusan elfogadják, illetve ha valamit ezekben az időszakokban nekünk adnának feladatként, attól gyorsan meg tudjunk szabadulni. Termékbevezetés, kiemelt médiakampányok indulása és új rendszerverziók élesítése környékén engedjünk meg magunknak egy-két hét betegszabadságot vagy home office-t, idei kimerültségre vagy nagy koncentrációt és csöndet igénylő elemző feladat elvégzésére hivatkozva.

Fizetésemelés, teljesítmény értékelés: ne legyünk mohók, mindig láttassuk magunkat alázatosnak, akik hajlandóak némi aprópénzért bevállalni új felelősségi köröket, feladatokat – úgyis rutinosan másra tudjuk lőcsölni ezeket 1-2 negyedéven belül. Projektbónuszokból – egy szép prezentáció vagy egy jó ütemben megírt összefoglaló email segítségével – csípjük le a részünket, míg a fizetésemelésekről születő döntés környékén kérjük meg fejvadász vagy más cégeknél HR vezető barátainkat, hogy ez szimpatikus ajánlatot küldjenek már át nekünk, amit mi utána “de én szívesebben maradnék” arckifejezéssel, lojális, kicsit félrefordított fejjel és apró sóhajokkal kísérve legalább 3-4 érintett szenior menedzsernek juttassunk el.

A fentiek szerint a semmihez sem értő ember mégis ért egy-két dologhoz, ami által a semmihez sem értés langyos mocsarát ízlés szerint termálfürdővé, esetleg pool báros, pezsgőfürdős medencévé varázsolja saját magának. Te az vagy? Én az vagyok? Ismersz valakit, aki ilyen? Szánalmasnak gondolod a hasonló attitűddel, háttérrel felvértezett kollégádat?

Gondold át, hogy ő csinálja jól vagy te…

Közzétéve:

Szellem-Gól

Kisebbség-e a többség? Ki az, aki nemzetnek tekinthető a nemzeti összefogás rendszerében? Megdőlt-e azon állításom, hogy a más által sugárzott rend és a biztos, kevés szar többet ér Magyarországon, mint  a demokráciával járó véleményszabadság és az annak sokszínűségével járó politikai viták, valamint az érdekek becsatornázása? Diktatúra van vagy centrális demokrácia? Ér-e visszaélni a kétharmados többséggel és hetente alkotmányt módosítani? Járna-e mindenkinek nagyon sok állami nyugdíj, de legalábbis az, amit félretett magának? Kellett-e új alkotmány és ha igen, ilyennek kell-e lennie? Ér-e a bólogató jánosunkat köztársasági elnöknek megválasztani Copy-Pali helyett?

Van még kérdés? Nem kevés. Az is kérdés, akarunk-e ezekre válaszokat keresni, adni. Én most nem. Ennek az az oka, hogy engem is megbántott és megbánt az a hatalomcentrikus kormányzati kommunikáció, ami arrogáns, pökhendi, fennhéjázó és lenéző. Az, hogy az Orbán-kormány és a Fidesz nem jobboldali, nem konzervatív régóta tudtuk. Maximum nemzetieskedő és keresztényeskedő. De a fent felsorolt stílusjegyek egyike sem olyan “erény”, amit nemzetinek vagy kereszténynek lehet nevezni (de még gondolni sem).

Azt feltételezem, hogy sokkal jobban lehet úgy képviselni egy véleményt, megindokolni egy döntést, ha tényleg elhisszi az érintett, hogy nincs jobb kivitelezhető megoldás adott ügyben, A bajom az, hogy ez a most a kormányban és a kormánypártban abba a túlzó irányba mozdult, ahol a “nincs jobb megoldás” helyett a “nincs más megoldás” attitűd érvényesül.  Az ebből fakadó kirekesztő kizárólagosság csak még olaj a pökhendiség hegyeset csulázásra ingerlő tüzére. (Akiben ez az érzés nem került elő többször az elmúlt két évben, az nem követi a politikát vagy annyira fideszes, hogy Orbán képet hord a nagymamától örökölt nyakékében.) Bosszantó és elkeserítő.

Félúton a 2014-es választások felé az fáj a legjobban, hogy nem látok olyan legényt a réten, aki letörné az orbáni szarvakat és félrelökné a Felcsúti Fellengzősöket a kormánykeréktől. Bárki?
Vagy marad az őrület határán lebegő Matolcsy-szindróma, amit megélünk szinte nap, mint nap:

mi, magyar állampolgárok vagyunk a stadionban a nézők, a kormány a mi focicsapatunk, akik támadnak, majd az ellenfél kapuja előtt egy lövés vagy egy fejes után az egész csapat egyszerre elkezd kiabálni, ölelkezni, gólöröm koreográfiát előadni, mi meg nem értjük, hogy miért, amikor mi azt látjuk, hogy a stadionból kiröpült a labda, annyira mellé-fölé ment- szellemgólok ezek vagy tényleg száz-nullra vezetünk? Ez is egy kérdés? Már csak az időben bízom, hogy valamerre mozdít minket ebből a furcsa, szorongásos, beszívott állapotból.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=PHVeyo4W18U[/youtube]