Vacsora retro

A szép emlékű édesség és szendvics témák megidézése után ismét a 80-as és 90-es évek világába kanyarodom vissza, hogy az utókor számára is nyoma maradjon, mivel is kényeztették a testemet otthon összes anyámék (édes-, nagy-, kereszt-), valamint a középiskolai kollégiumban a szakértő stáb tagjai.

Nyilván ezek olyan ételek, amik nem tűntek el, nem kerültek multikézbe, mint egyes édességek vagy az utasellátó büfék, egészen egyszerűen már nem olyan egyértelműen és visszatérően részei a mindennapoknak, mint hajdanán.

Az otthoni, családi vacsorák, amikor még alap volt, hogy majdnem minden nap meleg vacsorának kellett az asztalra kerülnie:

Első helyen a fentebb is megjelenített héjában sült krumpli említendő. Végtelen egyszerű étek, egyértelmű, hogy vajról szó sem lehetett, kizárólag margarinnal kentük meg a frissen pucolt, még meleg vagy minimum langyos krumplikat és az olvadó margarint még sóztuk, hogy jobban essen rá a citrompótlós-cukros tea.

Nyilván nem maradhat ki a bundás kenyér, hiszen amint szikkadni kezdett a kelleténél kicsivel nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló kenyér, azonnal érkezett 4-5 tojás, illetve a Vénusz napraforgó olaj és máris kész volt a aranybarnára sült, puha, laktató vacsora, tea obligát, mint előbb is.

Édes-drága anyai nagyanyámnál a fél nyolcas híradóra már mindenki alvásra kész volt megetetve-megfürödve (nagyapámat is beleértve!), mivel a nyolcórási filmet (ópárdon 20:05, mert volt vers mindenkinek is) már a kedvenc foteljából szerette nézni, csendben, sötétben, koncentráltan. Ennek keretében le volt egyszerűsítve a vacsora is: szafaládé kecsöppel (mustárt csak a felnőttek ehettek), májkrémes kenyér csakis pápai májasból (amit ma már nem lehet hentesnél kapni, pedig az a változat talán még egy fokkal  jobb lehetett, mint a mostani, bár meglepődtem, hogy ebben épp nincs túl sok szar), vagy a puding (csoki, vanília, puncs ízek váltakoztak), ami nagymamáméknál mindig volt a kamrában és az volt az extra, hogy öntött rá egy kis házi szörpöt.

Szilvi emlékezett vissza a nálunk is rendszeresen felbukkanó, zsömléből vagy kifliből készült vajas/margarinos-tojásos/parizeres melegszendvicsre, amihez járt a csemege piros arany is. Teát vagy kakaót itt se feledjük.

Aztán beköszöntött a középiskola, annak is a honvéd változata, ahol ugyancsak maradandó vacsoraélményeket lehetett szerezni, kicsit talán más szemszögből.

Rendszeresen kaptunk lángost, amire aztán kiválóan lehetett inni a kisfröccsöt Zsuzsa néninél a Liget Presszóban, 12 forintért.

Vállalható volt a majonézes krumplisaláta natúr sertésszelettel, valamint az orosz hússaláta, aminek annyi köze volt/van az oroszokhoz, mint a párizsinak Párizshoz. Nagyon fontos megjegyezni, hogy az orosz hússaláta – minden egyéb híreszteléssel ellentétben – kizárólag maradékból készül, ezáltal összetétele mindig változó és sohasem megbízható. 🙂

A csúcs pedig, aminek az említésétől a mai napig enyhe hányinger vesz rajtam erőt, kvázi-pavlovi reflexként, az az édes túróval töltött és besütött zsemle. Ennek a fenti fényképpel is emléket állítok, mert ez olyan gyakran volt a győri Béri Balogh Ádám Honvéd Gimnázium és Kollégium konyháján, hogy szerintem bérmunkában eltartott néhány családot, akik nem csináltak mást napi nyolc órában, mint szedték ki a zsömle belét ehhez a csodálatos ételhez, amikor fejenként kettőt sütöttek meg belőle 350-400 éhes, 14 és 18 év között fiúnak kb másfél-kéthetente. Lehet, hogy az elején még szerettem, de harmadikban már biztosan nem. Brrr. Persze azért mindig elfogyott, mert nem volt más. Itt viszont nem fröccsözés volt a levezető, hanem foci a kolesz betonos pályáján, hogy eszünkbe se jusson, mennyire nem laktunk jól. 🙂

Ezek voltak nálam, nálunk. S nálatok?