Robinson és Symbol – Yuppie-föld tegnap és ma

A trendi helyek összehasonlító elemzésének lehetőségét egy francia úriembernek köszönhetem. Név nélkül csak annyit róla, hogy vezetői képesség és tehetség hiányában egy speciális helyzetben lévő pénzintézet vezetői pozíciókat betöltő kollégáinak motiválására megfelelő eszköznek gondolta, hogy elviszi őket a bank által számára kiutalt arany mastercard terhére elegáns helyekre ebédelni. Minden héten 3-4 alkalommal.
(Intrikusai szerint ezzel az okos, de nem túl burkolt trükkel bírta finanszírozni saját ebédjeit. Eme epés megjegyzések azért részben megalapozottnak tekinthetőek, a fentiek alapján legalábbis.)  Bár a mösziő már visszatért Párizsba, azért állítson neki is emléket ez a poszt. (A mintavétel mindkét esetben a meleg nyári-kora-őszi időszakban történt.)

A Robinson környéké annyira impozáns, hogy nem fog azon az idő, a városligeti idill elvarázsolt az étterem teraszán. Nem úgy a bejáratnál, ahol – ahogy a pallón kis szigetre lépdeltünk – megállt a pangó vízen az kosz, az alga és a kacsa guánó, ami a napsütéstől fojtó – legyünk teljesen őszinték – szarszagot árasztott. A kompetens látszó (és akként is viselkedő) pincérek vagy immúnisak a szagra vagy már megszokták, de nem vesznek róla tudomást. Viselkedésük később is magas felkészültségről és arról a tudatról árulkodott, hogy a végső számla tartalmazni fogja a szervízdíjat, kötelező jelleggel. Nem, nem voltak felsőbb rendüek, de nem is felszolgálói, mint inkább partneri viszonyban voltunk végig. A berendezési tárgyak, az evőeszközök és a tányérok is szépek voltak, de látszott is rajtuk, hogy hosszabb ideje ugyanaz a szett dolgozik: pici kopások, patina, kihúzott szálak, apró csorbulás…
Az ételekről is pár szót. Először is megkóstoltam a mellett ülő kolléga hideg előételét: szarvas pástétom hagymalekvárral. Klasszikus, rúdba formázott, lehűtött és abból a vajjal megkent kenyérre szeletelt tartalmas, húsdarabokat tartalmazó terrine-típusú pástétommal sikerült megismerkedni. Az íze azért nem volt azonosítható, mert jéghideg volt a pástétom, és a tetejére túl sok, erősen cukros hagymalekvárt kentek. Kicsit olyan volt a szervírozás, mint nagyanyám májkrémes kenyere: csak harapni, rágni és nyelni lehetett, semmi mozgástér, semmi trükközési lehetőség – ez az étek, ezt kell fogyasztani. 🙂
A magamnak rendelt citromos csirkeragu leves egy csésze tejszínes húslé, szintén a tradicionális irányt, a becsinált csirkelevest idézte, csak nem én cseppentettem bele a citromlevet, hanem bele volt cseppentve. Jó volt, extrák nélkül.  Főételnek valami komolyabb: vörösboros bélszínragu erdei gombákkal, rozmaringos burgonyával. Pedánsan párolt, szaftos bélszín csíkok, ízesre főzött, a vörösbor aromájával, sok csiperke és kevés aromás erdei gomba a raguban. A köret felejthető volt, mivel a krumpli csak nyomokban bírt rozmaringos lenni, így a kompozíció nem állt össze.

A Symbol-on és azon belül az Italian Fusion éttermen  érződött, hogy mai “gyerek”. Csitti-fitti minden: a központi bejáraton belépve a recepciós lány csinos, mosolygós, pincérek matrózcsíkos pólója “ropogós”, az ő stílusok olyan alázatos, hogy akkor is “Uram”-oztak, amikor az nyelvtanilag nem is fért bele a mondatba. 🙂 Fehér, nehéz abrosz, ruha szalvéta, high-end pohár, design-tányérok, koktélsziget 10 fajta limonádéval (epres-bazsalikomos, sárgadinnyés, gyömbéres és még sokan mások), felsőkategóriás evőeszközök, talán még polírkrémmel is bekenve, annyira csillognak, mindez egy üvegtetejű, fűtött-hűtött udvarban. Az étlap egyik fele nem több, mint egy kiemelt kategóriába igyekvő budapesti olasz étteremé, megbolondítva néhány távol-keleti és mediterrán fogással. A gazpacho serrano chip-szel egészen egyszerűen gyógyszer volt – hideg, frissítő, paradicsomos-fűszeres, tetején egy löttyintés selymes olivaolaj. Nem akarja bekanalazni az ember, de hamar elfogy. Hozzá egy vékony szelet, szárított-pirított színhús sonka, mintegy rágható kiegészítő. Másik leves, amit próbáltam: enyhén csípős kókuszos-lime-os csirkeragu leves. Életemben először éreztem a lime ízét, azaz biztosan nem citrom volt tejszín és kókusztej, amit chilivel bolondítottak meg, csirke alaplével, ropogósan főtt zöldségkockákkal. Főételnek egy maláj pirított zöldséges rizstészta bélszín csíkokkal került kipróbálásra. Wok-os, egyszerű étel, szójaszósszal, kisebb adag risztészta, ress, ízes zöldségekkel és vékonyabb, de omlós, ugyanakkor szintén korrektül megpirított bélszínnel. Egyetlen kritika, hogy hosszú a készítési ciklus, pont annyival hosszabb a szokásosnál, hogy észre lehet venni. Összességében szervíz és minőség is kimagasló kategória. (Nyilván ez indokolja az idei 1 szakácssapkás értékelés, minősítés a Gault-Millau-tól.)

Két téma maradt a végére, amit a bevezetőben jelzettek miatt csak jelzésként rögzítek – szigorúan felső kategóriás üzleti-különleges események szintje az árazás mindkét helyen. Mindez a Robinson esetében már túl magas, a Symbol esetében megkapj a kedves vendég az ellentételezést.

Ha kicsi átvitt értelemben akarom érzékeltetni: a Robinson egy fekete dupla körlámpás, előző generációs Merci, ami nagy, bőrüléses, faberakásos műszerfallal és 300 ezer kilométerrel, amit már a laikus szem is észrevesz. A Symbol egy Porche Panamera, ami exkluzív, kicsit egyedi és ezt minden pillanatban érezhető, sőt élvezhető. Utóbbit, ha úgy adódik, bizony nem szabad kihagyni. 🙂