Szent Donát Borház és Étterem – Szédítő magasságban?

Igazi forró nyarat és csodás panorámát idézek föl a novemberi őszben. Augusztus 13-án szombaton, egy nem sokkal korábbi információt alapul véve foglaltunk asztalt a csopaki Szent Donát Borház éttermének teraszára. Az információ az volt, hogy a szemesi Kistücsök első versenytársa a hely a tó éjszaki partján. Tényleg főúri érzés a borház fedett kiülős részéről nézni a vizet, a hegyoldalt, a Tihanyi-félszigetet és fölötte elnézve a fonyódi hegyet vagy a vulkáni tanuhegyek tetejét és a hűvös csopaki rizlingből kortyolni egyet. Mellé enni is? Ez már egy összetettebb kérdés.

Három és felen mentünk, éhesen és kíváncsian érkeztünk és rendeltünk kedvetlenül dolgozó, de kedvesen kommunikáló pincérünktől. Levest csak édes Szilviám és én választottunk. A hideg bazsalikomos paradicsomleves kellően sűrű volt, gazpacho-szerű nyári hűsítő, de a zellerfelfújttal nem tudtam mit kezdeni, mivel egy kenyérízű tésztadarab volt, amit bele lehetett mártogatni a levesbe, csak nem volt zeller íze. Szilvi narancsos karottalevese a heti ajánlat része volt, és a fehér krémlevesben paszternák, fehérrépa és sárgarépa is volt. A narancsos ízesítés eredeti ötletnek tekinthető, jellegzetes kompozíció. Talán még finomítható lenne a következő szezonora, mivel picit sűrűbb és picit édesebb volt levesnek és inkább egy kiváló kézműves babakajaként volt kategorizálható.

Főételből három is az asztalra került. Dina egy egyszerűbb kombinációra ment rá: friss saláta magos pulykacsíkokkal, fokhagymás krutonnal, ami nem vált hátrányára, mert a pulykacsíkok rendben voltak.
Én egy harcsapaprikásra mentem rá túrós-pörcös csuszával. A paprikás szósz, a harcsafilé kockák becsületes munkának minősíthetőek így több hónap távlatából, de a csusza több sebből vérzett, hiszen a csusza is ember. Ahelyett, hogy a tetejére szórt pörcdarabokból kisült szalonnazsír segítségével a tésztát az apróra morzsolt túróval összeforgatták volna a főtt tésztát hagyták összefőni, összeállni, majd 2 nagyobb darab túrót dobtak a tetejére, tejföllel és végül a pörc. Kapufa.
A legnagyobb csapás  Szilvi főételét érte: a szűzérmék vargányamártással egy igen jó párosítás, amíg az érméket nem sütik túl egy kicsit és a zsemlegombóc helyett kért zöldségköret név alatt nem tálalják mellé a hónapok óta a mélyhűtő alján fagyoskodó maradék franciasaláta zöldségkeveréket meglangyosítva. A mártás miatt a garnírungot nem lehett kicserélni, de akkor már nem is volt erre vágy senkiben. A szűzérmék – kármentesítésként – elfogytak, a mártás sértetlen részeivel, és maradt a remény, hogy a desszertek által némileg üdvözölhet az ebéd.

Desszertben nem volt erős az étlap. A heti ajánlatos desszert elfogyott, így ettünk vargabélest mandulás meggyöntettel és marcipános fügepralinét csokoládémártással. Előbbi összetételében nekem rendben volt, Szilvinek egy kicsit tésztadomináns, a túró kárára, ugyanakkor abban egyet tudtunk érteni, hogy a meggybefőtt levét étkezési keményítővel beforralva és reszelt mandulával megszórva olyan öntet, aminek az elkészítése nem igényel szaktudást.
A marcipános fügepraliné is bizonyította, hogy a séf jól kombinál, de nem jól valósít meg: a fügék belsejét kiszedték és csokoládéval összekeverve visszatöltötték azok saját héjába, amit ízesítés nélküli marcipánmasszába csomagoltak és tömény csokiszósszal tálalták. Nem lehetett megenni, mert a héj megakadályozta a gombócok feldarabolását, így szinte egészben kellett megenni, ami túl tömény, émelyítő élményt nyújtott. Ez volt a vég.

A Szent Donát konyhája többet akar(t ezen a nyáron) megvalósítani, mint amit bír(t). Az ötletek jók (voltak), a minőség messze nem az. Mindez közel fővárosi árakon. Ugyanakkor a megkóstolt bor alapján borozni ott jó lehet. Egyszer majd kipróbáljuk, de enni legközelebb csak akkor megyünk, amikor többen leírják, hogy jót vagy kiválót ettek. Külön-külön. Sokszor.

Szent Donát Borház és Étterem – Szédítő magasságban?” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Többször ellátogattunk már ide, de őszintén szólva mindig csak a remény hajt, hogy “most már biztos jobb lesz”.
    Mindig csalatkonom kell.
    Főleg a modortalan pincérek miatt, akik szerintem a szakmát valamelyik rajzfilmből tanulhatták. De lehet, hogy in-house tréning.
    A gyerekre való tekintettel korai vacsit terveztünk, alig lézengtek még páran rajtunk kívül. Gondoltuk a leutazás után nem csapunk rögtön a levesbe, hanem egy kis borral nyitunk. A pincér viszont olyan elfoglalt volt, hogy közölte, az étellel együtt tudjuk csak megrendelni az italt! (?)
    Terhes voltam, mikor 2x3decis bodzalé után, a vacsora végén jeleztem, hogy már csak egy 2decist innék. A pincérnő értetlenkedve nézett rám, és még a konyhából is kihallatszott, “nem, nem gyereknek, hanem egy felnőttnek lesz”

    Idén mégis anyukám születésnapjára ide foglaltunk helyet, és úgy terveztük, hogy pénteken Budapestről ide rándulunk egyet. A férjem többször megerősítette, hogy első sorba, támlás székre kérjük a foglalást, nem lesz gond? Nem, persze, jöjjünk csak!
    Megérkeztünk, leültettek (ők, a pincérek!). Támla nem volt, de első sorban ültünk, élveztük a kilátást.
    Majd 10 perc múlva felállítanak, hogy bocs, de tévedés történt, ez nem a mi asztalunk, hanem egy másik foglalásé, mi üljünk oda hátra a sarokba.
    Nem hittük el. Mondtuk, hogy ugye ez vicc. Kaján vigyorral mondták, hogy nem, spuri hátra.
    (Egyébként semmiből nem állt volna a hátsó asztalt előre húzni)

    Ennyi negatív élmény után nem emlékszem az ételre. Nem hagyott méllyebb nyomot.

    És jövőre nem megyek, felhagytam a reménnyel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.