Közzétéve:

Bográcsos paprikás krumpli főzés a Lajos-forrásnál

Mici és Geci régóta tervezett paprikás krumplijában sikerült örömünket lelni vasárnap délután a Lajos-forrásnál, melyről képes beszámolónkat a képre kattintva láthatjátok.

Annyi szent: az urak olyan szinten bírnak a konyhatudománnyal, hogy még, hiszen az ételnek olyan íze volt amilyet soha nem éreztem! Még. Még!

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=JrOuyB7OQmo[/youtube]

Közzétéve:

Szeráj török étterem

Kicsit eltérően a rovat jellegétől, most valami igazán közismert helyet szeretnék jellemzeni, illetve bemutatni annál mélyebben, mint amit azt gondolom, hogy jó sokan tudunk róla. Budapest országos, sőt talán európai viszonylatban is ismert török étterméről fogok szót ejteni, mivel ez a hely némileg több annál, mint amit évtizedes távlatban tudtunk. Eszerint ugyanis egy megbízhatóan egész éjszaka elérhető gyroszos, kebabos, ahol mindig van borjú és csirke is, és nem sajnálják a húst a kajából, ami sok illuminált hajnalban volt mentőöv az alkoholba mártott testünknek…

Azóta eltelt sok esztendő, megöregedtünk és édes kicsi feleségemmel viszonylag rendszeresen látogatjuk a tárgyalt vendéglátóipari egységet, ahol két dolgot sikerült megfigyelnem: egyrészt átalakult a hely törzsközönsége, már kicsit kisvendéglő hangulat van például vasárnap is, mert családok, idősebb házaspárok fogyasztanak a mérsékelt áru kínálatból, másrészt van lehetőség megismerkedni a török konyha döner kebabon túli részeivel is. Ezért most röviden leírom vonatkozó élményeimet. 🙂

Kezdem két emblematikus levessel: kürü fasülye, ami nem más, mint egy paradicsomos fehérbab leves (kezdő nyelvészek azonnal felfedezik a nevében a paszuly áthallást), ami egy picit erősen készül a körút és  Honvéd utca sarkán, viszont egy laktató, korrekt nagy tányér, idézi a nagy magyar bableveseket. Emellett egy állandó elem a piros lencseleves, ami szintén paradicsomos vonal, és a lencse teljesen krémesre van szétdolgozva, passzírozva/főzve benne. Ugyancsak ölég jó.

Menjünk el a főételek felé. Eddig általam csak egyszer kóstolt, de egytálételnek kiváló, egyszerűségével szerintem akár otthon is kiválóan elkészíthető az orman kebab, ami klasszikus gulyásra hajaz, a birkát pedig a Szerájban helyettesítik marhával, esetenként pulykával, és így már a finnyás városi gyomrúaknak is vállalhatóvá válik. A felsőbb húskategóriák kedvelőinek borjú és bárány színhúsok is rendelkezésre állnak előkészítve(pácolva, darált, kebabos változatokban), frissen sütésre várva, nyilván emelt árfekvésben. Szintén vannak, főleg borjú és marha alapokon készre sütött, zöldséges, sajtos hússzeletek, változó kínálatban. Végül pedig a főétel szekcióban megjelenik a pide, ami egy csónakalakúra formázott, visszahajtott szélű lepényétel, húsos és húsnélküli változatban is megjelenik. Ilyet sem ettem még, de guszta és nagyon fogy, ami nem meglepő kenyéralapú társadalmunkban.

Ami nekem nagyon bejön a Szerájban, és máshol lényegében nincs, az a saláták, krémek, mezék szekciója. Felsorolás jelleggel a bőséges listáról: krémesre készített, fokhagymás-hagymás padlizsánsaláta, joghurtos gomba, olivabogyó saláta, csirkehúsos padlizsán (darált csirke összesültve padlizsánnal), joghurtos padlizsán (nagyobb darabokban megsütött padlizsán zsírosabb joghurttal megkenve), zellersaláta (inkább krémes vonal, vékonyra reszelt zellerrel), valamint a nagy kedvencem: az ezme. Ez egy kellemesen csípős saláta, paprikalekvárhoz hasonlítanám, de annál zöldségesebb, teltebb és másképpen is csíp. A csípősség filozófiájában elhelyezvén az ezmét (ide beszúrnám azt az általam kimondott alaptézist, miszerint a magyarországi csípősség /főként a paprikákat alapul véve/ egyszerű, brutális és pusztító, míg a távol-keleti / indiai, kínai etc / intelligens és komplex): átmeneti típus, ami már hordozza az “átgondoltság” jegyeit, de még oda bír ütni az ízlelőbimbóknak.

Legvégül a kiegészítőkről is ejtek pár szót: a bahklavák széles skáláján túl megjelenik más is. Említeném a szimpatikus sekerparet, ami nem a szirupban úszó édesség, valamint a nem rétegezett tésztából, hanem egyben sütött, a habzsákon átnyomott formázást idéző tarambula-t, aminek lehet, hoyg rosszul emlékszem a nevére, mert sehol nem találtam a neten, még Gugli barátom se tudott segíteni. 🙂

Végül pedig csak egy speciális üdítőről kell, hogy szó essen: ayran, ami sós joghurtital. Vagy a klasszikus török tea, speciális pohárban, kávéméretű adagban, elemi erősségűre főzve, csak cukorral. Erről íme egy kép, amivel elzárom az összefoglalót. Aztán menjünk el, akár együtt a törökbe, ahol ráadásul villámgyors és készséges a kiszolgálás, plusz vicces, ahogy a kasszánál dolgozó srácok beszélik a magyart. 🙂

Tea

Közzétéve:

“Ó Párizs, ó Párizs”

Na kedvesek, mindenki menjen Párizsba, mert ott lenni jó! Amint arra az első utcára kiülős sörözésünk alkalmával ráeszméltünk: kb. pont olyan jó mint Budapesten! ( de itt akkor most egy szebbecske őszi napot képzeljünk el kies fővárosunkban, valami mutatósabb-hangulatosabb kerületben, viszonylag kevés omlásveszélyes házzal )

sd

Ajándékjeggyel volt szerencsénk megközelíteni Párizst, de itt véget is ért a szerencse. A repülőgép ¾ órás késéssel indult, a várakozás alatt nem tudtunk bejutni a vip váróba, mert otthon hagytuk a Duna Club kártyáinkat, a légikisasszonyok randák voltak, és a Charles de Gaulle reptérről a központig bejutás ( hév-szerű járművel ) a rendes idő négyszeresébe telt – valószínűleg sosem fogjuk már megtudni, miért.Így hiába terveztünk első estére könnyű sétát a környéken, csak egy nagyon rövidke felderítésre futotta az ágybazuhanás előtt. ( ágybazuhanás a Péter által előre foglalt szobában, családiasnak mondható pici hotelben, a Montmartre kellős közepén )

Az első komoly programunk buszos városnézés volt. Klasszik, ahogy Mikszi mondaná. A gépjárművet megpillantva kicsit meglepődtünk, hogy zárt buszban kell most nekünk városnézni, de útközben eleredt az eső, és én akkor titokban hálát adtam ezért. Meg hát volt magyar kommentár, és utána úgyis végigjártuk az egészet gyalogszerrel. Minden fontosabb objektumot érintettünk amit érdemes: a tereket, az íveket, az oszlopokat, a tornyot, a sugárutakat, a múzeumokat ( utóbbiakat szigorúan kültanulmányozásilag ). Aztán a ragyogó napsütésben, a buszt elhagyva, ücsörögtünk a Tuilleriák kertjében a szökőkút körül, ittunk bűnrossz bort és bűnrossz sört, és végigsétáltunk a Champes-Elysées-n, aminek a két oldalán jó nagy szakaszon park van ám és nem is üzletek. Így értünk el a Diadalívhez, ami igazán lenyűgöző – távolabbról talán méginkább -, és aminek aztán fel is másztunk a tetejére, széjjeltekinteni. Érdemes volt, láthatjátok a képeken.

Nekem az ezerféleképpen feldolgozott, és emiatt azt gondoltam, hogy vizuálisan végsőkig elkoptatott Eiffel-torony lett a kedvencem a látképből, ami olyan elképesztő módon uralja a várost és döbbent meg jelenlétével, hogy csak na! Nem tudod magad függetleníteni tőle, mert a város rengeteg pontjáról látható, és sokkal de sokkal szebb közelről, mint gondoltam volna. Nem akarom misztifikálni, de rám nagy hatással volt.

Megtekintettük még a Sacre Coeur-t, ahol éppen mise volt és nem lehetett nagyon bámészkodni, pedig irtó szépen énekeltek az apácanénik, és bejártuk valamelyest a bohém környéket, annak központi terén ebédelve, a rengeteg utcára kitelepült étterem egyikében, amatőr festőkkel körülvéve. Turistamenüt. Jó, nem vártunk sokat tőle. De amit kaptunk! Előételnek lazacpástétom szeletet citromos-fűszeres körbelocsolással, bagettel, főételnek végtelenül olvadós burgundi marhát meghökkentő szélesmetélt körettel, és desszertnek csokoládé mousse-t, ami mondjuk az én ízlésemnek kicsit túl fojtós volt, de lehet hogy ennek ilyennek kell lennie. Mégiscsak ők tudják jobban. Unszolásomra megnéztük még a közelben lévő kerületi temetőt – Péter határozottságának köszönhetően csak kutyafuttában -, mert ott nyugszik többek között Alexandre Dumas, Hector Berlioz, meg még egy rakás híres ember akiknek a nevét ott még tudtam.

A leghősiesebb vállalkozásnak kétségkívül a toronyba való felliftezés bizonyult, az elején viszonylag rövid sorbanállással, a közepén kis elbizonytalanodásos megtorpanással, és a végén diadalmas körbefényképezéssel. Két pillérnél gyalog lehet nekivágni, két pillérnél pedig segédeszközzel, amibe tök sok ember befér. Három szint van és mindhárom szinten ki lehet ódalogni belőle, csak az elsőn nem szoktak. Mi sem tettük. A másodikon kiszálltunk körbesétálni-fotózni-bátorságot gyűjteni de utána továbbutaztunk a csúcsig, amit mindenki más is tegyen meg ha hasonló helyzetbe kerül, szerintem. Mindent lehet onnan látni, a régi és új városrészeket, az összes ismert objektumot, Szajnát – mert majdhogynem a partján áll -, és sok-sok hangyaembert a Mars mezőn heverészve. Beiktattunk hajós városnézést is, ami teljesen jó választásnak bizonyult, csak egyszer kellett kikötni amiatt, hogy egy olasz gyerek a tesóját vízbe akarta fojtani. Időben észrevették, jöttek a tűzoltók, mentők, rendőrök, kimentették, mentőautóba egész családot bepakolták, utazásunk zavartalanul folytatódhatott.Szajnázás után közelebbről is megnéztük a Notre Dame-ot, csak az oltárt magát nem láttuk, mert valami idióta filmvetítés volt éppen, és eltakarták az egészet a vászonnal. Lehet, hogy nincs is oltár. Azért csináltunk tök jó fényképeket állványról, kívül is meg belül is, igazán büszke vagyok rájuk, meg magunkra.És akkor ha már sötét volt meg állvány volt, visszamentünk a sokat dícsért toronyhoz, és azt is jól lefényképeztük. Útközben végignéztük, hogy vacsorálnak a helyiek a nemtommelyik hídon, kockás plédet és rengeteg ételt-italt körbeülve. Nagyon hangulatos volt, és egyáltalán nem tűnt ágrólszakadt, lepattant dolognak, nemúgy, mintha elképzelném ugyanezt valamelyik pesti hídon. Mondjuk nincs is erre alkalmas, autóforgalom nélküli hídunk… Egyébként is megfigyeltük és Párizsra jellemzőnek mondanánk a parkokban étkezést, de nem ám csak úgy tessék-lássék, hanem jó alaposan kipakolva, maguk körül két méter sugarú körben, bontott borosüvegekkel, bagettekkel, sajtokkal, nemvizsgáltukmegközelebbről mikkel.Az étkezéshez tartozik még, hogy minden sarkon van óriáspalacsinta sütöde – ettem édeset is meg sósat is -, a helyi gyorsétkezdéket kizárólag McDonald’s mellé vagy velük szembe rakták, és hogy ollyan de ollyan habkönnyű, leveles croissont ettem, mintha felhőbe haraptam volna; ellentétben a rendkívül csábítóan kinéző szendvicsekkel, amikkel Péter kísérletezett több alkalommal, és amiket laposra, szárazra és szúrósra vasaltak-grilleztek fogyasztás előtt.

Teljes hasonulás végett Péter szombat este elvegyült a helyiekkel a sarki ivóban, aminek az lett a következménye, hogy megismerkedett az ouzora hajazó francia italkülönlegességgel a pastis-val, és egy a városban tanuló belországi egyetemistával. Állítólag nővel nem. Hosszasan beszélgettek, én meg mit sem sejtve kaptam szívinfarktust a szobánkban. De végül mindketten megmenekültünk, új élményekkel gazdagodva.

A híresztelésekkel ellentétben mindenki kedves és segítőkész volt ( különösen a hotelünk recepciósai, akik közül a három nap alatt kb. tizenötöt ismertünk meg, úgy tippeltünk 2 órás váltásban dolgozhatnak ) és beszélt angolul. Nagyon elégedetten ültünk repülőre visszafelé, jól választottunk ingyenjegyes uticélt – sose jutott volna eszünkbe, hogy pénzért Párizsba utazzunk -,  és kedvet kaptunk a francia vidék felfedezéséhez. Meg kaptunk még búcsúzóul egy olyan színt a naplementében, ami nem gondultuk volna hogy Photoshop nélkül is létezik.Itt a vége fuss el véle! Sőt! Tudok egy jobbat, most olvastam a mesekönyvben: itt a vége tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre! Ez jobban passzol az időjáráshoz 🙂

Aliz

Juhász Gyula – Nosztalgia

Párizs, hol az élet
Forró szíve ver,
Hol pogány üdvösség
Új napja delel:
Ó Párizs, ó Párizs,
Nagy köd eltakar,
Ó Párizs, ó Párizs
Tiéd ez a dal! 
Életem pusztáján
Már roskadozom,
Pedig vár rám, vár rám
Napfényes orom.
Ó Párizs, ó Párizs,
Te messze, te szép,
Ó Párizs, ó Párizs
Meglátlak-e még? 
Szép a magyar bánat,
Mely erre borong,
Szeretem e tájat,
E hervadozót;
Ó de azért Párizs
– Akit imádok –
Rám vár és várnak rám
Az új zsoltárok! 

 

Közzétéve:

A musical paródiája – Spamalot

Adaptáció-e vagy, kérdezhetnénk, mert adott egy nemzetközi musical, ami már eleve a valaminek az átdolgozása (kiváló és verhetetlen Gyalog Galopp), de a kérdés csak addig motoszkál bennünk, amíg el nem kezdődik a mű.

Mint a címből is kiderül, volt szerencsém megtekinteni a Madách színház idei nagy dobását, a Spamalot-ot október 1-én. Kellemes, izgalommal teli várakozással foglaltam helyet a harmadik sorban, amely kiváló helyre a döntéshozó vezetői pozícióm predesztinált, “there is no free (business) lunch” jeligére. Azaz beszállítói meghívás, vesztegetési értékhatár alatt. 🙂

Visszakanyarodván a darabhoz: nem akarok a színészekről, az énekhangokról, a rendezésről beszélni, mert nyilván nem lennék képes érdemben hozzászólni, ám elmondom az érzéseket, amiket átéltem.
Beültem egy zenés színházi darabra. Oké, hogy Monthy Python feldolgozás, de ez azért mégis csak színház. Aztán elindult a Gyalog Galopp a színpadon. Hogya a f@szomba fognak itt énelkelni? – kérdeztem magamtól. Elkezdték és meghökkentem. Kicsit gáz, de király – ismertem el, hiszen mégis művészi teljesítmény, a témához illesztve. Jöttek a poénok, aztán énekeltek, aztán poén, majd éneklés, lényegében a musical, mint műfaj, teljes és végletes paródiája. Befogadó emberként is teljesen lefagyva ültem ott, amikor vége lett az első felvonásnak, mint egy rendes Windows Vista.
Szünetben rendeztem a gondolataimat, megvitattam egy velem megegyező módon megdermedt, ritkásan színházba járó frissen megismert arccal, és utóbb kiderült, ez jó lépés volt. Lazán, elvárások nélkül ültem vissz a második részre, ami magába szippantott, óriásaikat röhögtem az ismerős poénokon, és élveztem, ahogy a főszereplők belekezdtek “a minden musicalbe kell egy érzelmes dal” című duettbe… Aztán jöttek a lovagok, előkerült egy takaros rekettyés, elénekeltük a szereplőkkel közösen “A felhők fölött mindig kék az ég” című dalt, ami idegenlégiósként tett hozzá a Szent Grál kalandhoz (eredetileg ugye: always look at… kezdetű), amit végül is megtalált Arthur király a lovagokkal együtt, miután használták az Antiókiai Szent Kézigránátot.

Szóval itt, Budapesten, színpadon, kiváló ez a Gyalog Galopp alapú anyag. Szerintem megér pár ezer forintot. Az elejétől a végéig, csak ne legyenek előzetes elvárások.