Közzétéve:

Cinnamon Étterem, Etyek

Megünnepelni készültünk augusztus 15-én kapcsolatunk negyvenedik hónapfordulóját Szilvivel, amihez egy kellemes éttermet próbáltunk keresni, és jött az ötlet: már tavaly május óta ott motoszkál a fejemben, amikor megjelent az első étterem kalauz, hogy jó kis hely lehet ez. A Haraszthy Vallejo Pincészet berkein belül működik a Cinnamon, aminek ámerikai séfje a minőségben és a nemzetközi kombinációkban hisz, így nagy kíváncsisággal kocsiztunk ki az etyeki Szőlőhegyre.
A pincészet bejáratánál ki van írva, hogy harangozni kell a főbejárat melletti haranggal, amit természetesen nem hittünk el, de épp’ jöttek kifelé, így nem kellett sokáig hitetlenkedve toporognunk. 🙂

Kiderült, hogy csak péntek-szombat-vasárnap van nyitva a konyha étlappal, így jó volt, hogy szombaton délután mentünk. Környezet pazarovi, olyan körülmények és minden, hogy kicsit elszégyeltem magam a laza szerkó miatt. Szellős, nyitott, nagy terek, medence, ha nem tévedek nagyot, akkor koloniál butorzat, de a weboldal képei megmutassák a tényeket.

Maga az estebéd – házi kenyerekből izelítő az étterem ajánlata, pesztóval, olivaolajjal, balzsamecettel, különleges sókkal és egy pohárral a saját borukból(ami egy fehér cuvée volt és nagyon könnyed, jó bor). A kenyerek: paprikás változat kaliforniai paprika darabokkal, egy natúr, pizzakenyér-szerű és egy szezámos-mákos-magos kenyérkével. Kenyérkék Premier League, hozzá a pesztó, az oliva és a balzsamecet kiemelkedő minőségű, viszont a különleges sók (két fajta) nem nagyon használható, mivel óriási szemüek és nincs segédeszköz, amivel feldolgozza az éhes vendég.
Közben azért rendeltünk, pincérünk rendkívűl stílusos, magabiztos, de elegánsan távolságtartó úriember ekkor még, később megfáradt, de erre majd visszatérünk.

Elsőként leves: Szilvi fehérparadicsom levest fogyasztott, házi pesztóval, én gazpacho-t zöldfűszeres bárány bordával. Na, ez mindkettő kurva jó volt. A bárány borda olyan omlós csúcsminőség, hogy az első könnycsepp megjelent a szemem sarkában a gyönyörtől. Szervírozás elegáns, mivel óriási design-tányér, aminek átlag mélysége fél miliméterrel van a kanyár merülési szintje alatt, így lényegében 5 kanál levest lehet benne elhelyezni, ahogy azt egy jobb étteremben illik.

Főételek: Szilvi oldalán brokkoli, avokádó, pisztácia szezámolajjal és Mesclun salátával, ami egy jó alapanyagokból összeállított saláta, extrák nélkül, a brokkoli túlságosan hidegen került a tányérra, így nem volt saláta-hőmérsékletű, amikor az asztalhoz érkezett. Nekem nem volt más választásom, mint a grill ételek közül válasszak valamit, mivel a húsételek blokkban nem volt semmi szimpatikus. Ekként egy 270 grammos argentin marha hátszín steaket kértem medium jelleggel, amit eredeti Quebracho fa parazsa fölött sütöttek meg, mellé portobello gomba (ami a kétspórás csiperke barna változata) és chimichurri szósz érkezett garnírungnak. Jól sütötték meg, így a tökéletes élményt nyújotta: nyelven olvadás, ízkavalkád, megfelelő kíséret. Hibátlan.

Végül – és itt következett be a pincér megfáradása, mert fölvette a desszert rendelést, mi jól elbeszélgettünk, aztán 20 perc múlva jött és megkérdezte, hogy akkor milyen desszertet választottunk – ettünk egy-egy desszertet is. Szilvi forró csoki kockát golgotagyümölccsel és fagyival, amiből a csoki kocka kiváló édesség, a fagyi azonban nem annyira illeszkedett a koncepcióba. Én thai citromfüves szorbét kértem, ami klasszikus SORBET volt, ám az ember önkéntelenül a domináns citromízt keresi egy citromos desszertben, itt viszont a citromfű csak gyengédebben adja ezt meg, szóval inkább fagyasztott limonádé (sok pici darabka), mint desszert. Nekem.

Összességében kiemelkedő alapanyagok, kiemelkedő környezet, a grillezett hús messze felülmúlt minden várakozást, ugyanakkor 1 pohár borral és egy liter limonádéval együttesen csaknem 25 darab ezer forint csak a különleges alkalmakon férhet bele. Nekünk ez az volt. Így egy ilyenre ajánlom, ajánljuk, amikor nem kell figyelni a pénztárcát.

(Fotók nincsenek, mert meghitt alkalomként kezeltük… Remélem, elnézitek nekünk.)

Közzétéve:

Skócia

Skócia 2009

Skóciai egy hetes kirándulásunk kitűnő képeit vizslathatjátok a fenti képre kattintva!

És ami sokkal durvább, Juci útinaplóját a kalandról CENZÚRÁZATLANUL olvashatjátok alább, ami egen hosszú, és lehet, hogy csak a résztvevőknek érdekes, de for the record beposztolásra került. Akit érdekel, hogy hogy vót, esetleg végigküzdheti magát rajta.
———————————————————-


Skót napló, 2009

Július 26.
Tegnap érkeztünk Edinburgh-ba, este. A szállás viszonylag kint volt, bár a reptérről a városon keresztül jött be Pisti (a bérelt autóval), mondván, lássunk valamit. Hát láttunk sok útlezárást, messziről valami zászlós felvonulást, dudaszóval, néhány skótszoknyást, meg  egy csapat kacér nővérkének öltözött, vágósúlyban lévő (copyright by Poci) ifjú hölgyet, akik virágos jókedvvel vonultak utcahosszat. Szállásunkat elfoglalván kajálda után néztünk. A közelben lévő létesítményeket a derága pisti nem ítélte elég jónak, ezért caplattunk egy csomót Edinburgh külvárosi részein, ahol 8-10 éves huligánokon kívül semmi érdekeset nem láttunk, majd visszatértünk a lenézett létesítményekhez, ONLY TO FIND, hogy 10-kor mindenhol bezárt a konyha, szóval maradt a sörleves. De én eztet nem is bántam, mert a krimóban odajött hozzánk egy ittas öreg bácsi, aki elmondta, hogy melyik múzeum van ingyen, meg hogy volt Bruges-ben, és hogy ott ivott belga söröket, és mit akarunk mi látni Skóciában egyáltalán. Hát várakat. A bácsit iszonyú nehéz volt megérteni, a Royal Mile nevű utcát pl. úgy ejtette ki, hogy Royal Mail (hogy nevezik akkor a postaszolgálatot, kérem szépen?), de ábszolúte megérte ez a beszélgetés (listening exercise), meg a kocsma, ahol full hangerővel ment mindenféle zene, és egy éltesebb festett hölgy meg egy rózsaszín pólós úr táncra  is perdült.
Másnap nyakunkba vettük Edinburgh-t, meg akartuk nézni a várat, de túl hosszú volt a sor a pénztárnál, ezért a visszaútra hagytuk. Sétáltunk a Royal Mail-en, (Edinburgh főutcája), megnéztünk belülről egy 17. sz-i házat (már akkor is volt járóka), meg a bácsi által javasolt Museum of Childhood-ot, ami ingyen volt. Legnagyobb benyomás a cipőből készült baba (a sarok volt az arca), 1905-ből, London egyik szomorúbb negyedéből, de volt keze-lába, ruhája, főkötője, minden. Aztán még megtekintettük John Knox házát (reformátor, akiről Pisti sose hallott), majd nekivágtunk a Felföldnek. Megálltunk Doune-ban, ahol is ettünk porkot meg beefet egy korcsmában, majd megtekintettük Doune Castle-t, ahol a Gyalog Galopp jól ismert jeleneteit felvették, pl. töketlen fecske repülési sebessége. Még nyulat is láttunk, meg is dobáltam kaviccsal. Aztán mentünk tovább, Pisti úgy vezetett fordítva, mint az almásderes, és egyre komolyabb lett a táj. Hegyek, na meg tavak, azaz loch-ok az út mentén. Loch Lubnaig-ot, Loch Earn-t (a csücskét)  és Loch Iubhair-t láttuk. És egyre szigorúbbak lettek a hegyek, az ég persze borús, szürke, hol esett, hol nem, és a hegyek csúcsát időnként belepték a felhők. Települést nemigen láttunk, szeretnénk es tunni, mér nem laknak itten többen, annyira nem rossz hely. Az útikönyv szerint a 18. sz-i bekerítések miatt, de Pisti szerint ez hülyeség. Majd kiderítjük. Elmentünk a Rannoch Moor nevű tájegység mellett, ami az útikönyv szerint GBr legelhagyatottabb helye. Láp, tavak kis szigetekkel, meg hegyek. Aztán beértünk a Glencoe nevű tájegységbe,lélegzet elakadása, olyan hegyek. Aztán érkezés Fort William városkába, ahol a szállásunk van, egy Bed and BreAkfast, az ágyból konkrétan a Loch LINHEE nevű sea loch-ra (fjordszerűség) látok. (A loch zárt, édesvizű tó, a sea loch hosszú, vékony – tehát loch formájú – tengeröböl.) Fort Williamből amúgy a lakók kihozták a maximumot, nagyon rendezett, van egy csomó étterem, kocsma, bolt, nem gondoltam volna, hogy itt az isten háta megett is van élet. Persze sok a turista, ebből élnek az itteniek. Fogyasztottunk némi sört (pl. organic sea weed beer) meg füstös, szivarízű whiskyt a  The Grog and Gruel nevű vendéglátóipari egységben. Nagy várakozással tekintek a továbbiak elébe.
Július 27.
Na, ma reggel több fogásos reggeli, előételnek grapefruitszeleteket kértünk, aztán Pisti Scottish breakfastot, amiből megette a gombát meg a bacont, én meg a haggist, a black puddingot, a tojást és a sült paradicsomot. A virslit otthagytam, mire házinénink elkezdett szabadkozni, hogy tudja, hogy túlsütötte. Én amúgy magamnak heringet kértem, azaz kipperst (“Could we have kippers for breakfast, mummy dear, mummy dear?“), azt is betoltam, fantasztikus volt. Ezek után csak este hétre éheztem meg, de akkor nagyon.
Már amikor felkeltünk, úgy zuhogott, mintha dézsából. Elindultunk hát legmesszebbi célpontunk, Urquhart vára fele, ami a Felföld keleti része, hátha ott jobb lesz az idő. Hát annyira esett, hogy az autóból a tájat alig láttuk. Elmentünk a Loch Lochy mellett, ami gyönyörű, de alig láttuk, a mellette levő hegyek 200 méter magasságtól felhőben. Pisti morgott is, hogy ezzel az erővel számítógépezhetne is a szálláson. De Urquhart előtt elállt az eső, és egész jó idő lett. Urquhart egy várrom, az 1600-as évek végin robbantották fel, nehogy a jakobiták kezére jusson. Ja, és a Loch Ness partján van. A Loch Ness két oldalán meg hegyek. Hát igen jól néz ki. Fotóztunk veszettül. A Loch Ness vize meg egészen sötétszürke volt, nyilván azért, mert nem sütött eléggé a nap, , de akkor is félelmetes volt, na. (Később megtudtam, hogy az átlagosnál jóval kevésbé áttetsző a vize, ezért is setét.) Lementem a partjára, beledugtam a kezem, nem egy Hévíz. A várban volt amúgy whisky-, fudge- és kekszkóstolás, meg éktelen szuvenírshop többek közt többrészes Nessie hűtőmágnessel. Meg az elején filmvetítés a vár történetéről, fotosoppal odamásolva a teljes vár, merthogy ma már csak csonka, régi Torgyán. Aztán felkapcsolták a villanyt, elhúzták a függönyt, és az ablakból látszott az igazi vár. (Persze kimentünk és körbejártuk rendesen.)
A várlátogatás után bementünk Lewiston faluba, kocsmában egy sör, majd Bonnie Prince Pisti az autóban ülve lezavart egy confcallt, én meg a faluban ténferegtem. Ekkor már száz ágra sütött a nap. A confcall végeztével folytattuk utunkat a Loch Ness körül, néha megálltunk fotózni meg kesst keresni. egyet se tanáltunk a nap során, pisti szerint pontatlan a gps. No. Inverness volt utunk legészakibb része, itt fordultunk meg. INVERNESS!!!! Beszéltük Pistivel, hogy ez már majdnem olyan, mint Hammerfest. Gyermekkoromban a térkép bámulásakor Inverness mindig azt jelentette, hogy tél, csend, hó, halál, itt már alig él valaki, az is csak azért, mer muszáj, nincsen itt semmi. Oszt egy működőképes város, sok bolttal, egy folyóval meg egy várral. Persze télen biztos más.
Utunk a Loch Ness másik oldalán vezetett tovább. Néha megálltunk fotózni, láttuk Urquhartot szemből, egyszer lementünk a partra es. Noha tó, a hullámok elég zajosak voltak. Ragyogó idő volt. Osztán megálltunk a Falls of Foyer nevű vízesésnél. Itt látta meg Pisti az első gombát, galambgombát. Később bementünk egy kicsit az erdőbe is, mert nagyon durva sűrű erdők vannak. Ott is láttunk sok gombát, rókagombát, galambgombákat, piruló galócát. Láttunk még szép nagy hegyeket, tetejükön felhővel, majd hazaértünk, (közben elkezdett esni az essső), s mentünk vacsizni, én helyi lazacot ettem elő- és főételnek es, Pisti meg lasagnét meg patét. Utána még a Grog and Gruelben ejtőztünk kicsit, ittunk sert meg füstös whiskyt (passzív dohányzás), majd mostan mán nyugovóra kéne térni.


Július 28.

No. Reggel fáradtan kelés, házinéni rá is kérdezett, hogy jól aludtam-e. Hajnalban, amikor felkelt a nap,  többször felébredtem, az ablakból ugye látszott a sea loch, szép napsütésben, de nem volt erőm felkelni és lefotózni. Aztán mikor reggel 8.15-kor tényleg fel kellett kelni, már esett az eső. De lehet, hogy csak álmodtam az egészet.
Reggelinél kiderült, hogy a gőzmozdonyos vonatra, ami kivisz a tengerig, Mallaig faluig, már tavasszal foglalni kellett volna helyet. Így ez bukó. Azért kimentünk az állomásra, hátha… Pisti nagyon szerette volna, a mozdonyt is megnézte. Ha tudtam volna, hogy így bejön neki, foglalok helyet. Remélem, autóval azért majd elmegyünk.
Elmentünk hát a Glencoe nevű tájegységbe, ami nagyon közel van hozzánk. Némi töketlenkedés után (nem szerveztem meg tisztességesen a programot, szégyellem magam) sétáltunk egyet az erdőben, egy tó körül, ami viszont ideiglenesen ki volt száradva (szavam se lehet, mert kiírták: “the water level might be below normal. We apologize for any inconvenience.” Understatement a javából.) A tervezett geocache-t se találtuk meg. Volt viszont sok gomba. Hihetetlenül dúsak, zöldek az erdők, erős az aljnövényzet, nagy, göcsörtös fák vannak, és a mohaszőnyeg olyan puha, vastag, ruganyos, mint a mesében. Ilyet eddig nem láttam. A talajból meg időnként szivárog a víz, ha rálép az ember. Mindenáron akartam még kirándulni Glencoe-ban, ezért elmentünk a Visitor Centre-be, ahol felvilágosítottak, hogy a sífelvonó nem működik, így nem jutunk fel a hegyoldalba. Továbbálltunk hát, átautóztunk megint Glencoe-n, kirándulót nem sokat láttam, lehet, hogy nem véletlen. Kilchurn Castle felé mentünk, és a gps meglepetésként egy vékonyka kerülő úton vitt minket egy darabon, egy zuhatagos folyó mellett. Volt vízesés, zuhogók, fotóztunk ezerrel. Ekkor speciel szépen sütött a nap.
Kilchurn Castle-hoz végül nem tudtunk odamenni, mert nem látogatható. Viszont egy tó, a Loch Awe partján áll, ezért a tó szemközti partjáról megnéztük. Nagyon szép volt, mögötte hegyek, a tó partjára vezető út pedig kalandos, nagy sár, lábom mellett felbugyogó víz, közvetlenül a tóparton pedig egy sírhalom, sárkányos zászlóval,kereszttel és nyakörvvel, remélem, csak egy kutya.
Utána elmentünk Inveraray Castle-be, ami teljesen más: a 18. sz.ban épült, és mindmáig az Argyll hercegek (Campbell család, kék-zöld kockás tartan)  otthona. Bent 18. sz- i bútorok, fegyverterem, hatalmas konyha (1953-ig működött) rézedényekkel, 4-5 tűzhellyel. Voltak persze újságkivágások is a hercegi pár életének legfrissebb fordulatairól. Argyll hercege amúgy a királyság egyik legfontosabb főura, kamaszkorában pl. a királynő apródja volt. Civilben a Chivas Regalnál dolgozik. A család a kastély egyharmadát lakja, kétharmad a turisták martaléka.
Aztán hazafele kanyarodtunk. Iszonyúan elkezdett esni az eső, és nagyon sokáig esett (másfél-két óra, az egész visszaút), csodálkoztunk is, hogy nem rohadnak ki a növények ennyi víztől. Rengeteg a patak, a hegyek oldalában a vízesés (volt egy olyan, amelyik az úttestre folyt rá). A növények viszont szemmel láthatólag jól érzik magukat, van málna, szamóca, a kertekben sok szép illatos rózsa. Egyébként visszaút is szép volt, végig sea loch-ok (tkp. fjordok) partján, hatalmas zöld hegyekkel. Egy icipici szigeten még egy vár is volt. Sajnos csak az autóból fotóztam, az özönvíz miatt.
Este egy “fine dining place”-en ettünk, Pisti prime beef-et, én meg lazacot, de a lazacom kapros szósza nagyon vajasra sikeredett, nem is bírtam megenni, szégyen! Az emésztés elősegítése érdekében megittunk a Grog and Gruel-ben egy-egy füstös whiskyt meg ketten egy sört, aztán hazagurultunk. Ez a füstös whisky nagyon bejön.


Július 29.

Jaj, hogy telik az idő. Máma felmentünk a Ben Nevis melletti hegyre lanovkával. A hegyről lehetett egy 20 és egy 40 perces sétát tenni, és onnan jó kilátás nyílt a Ben Nevis-re, a Loch Linhee-re és az ahhoz csatlakozó másik lochra, aminek szégyenszemre nem tudom a nevét, mert a térkép az autóban van. Hálistennek volt a hegyen büfé is,itt melegedtünk két séta közt. Nagyon fújt a szél, elkelt volna a sapka-sál, de azért szerencsénk volt, mert az idő többnyire száraz volt. Volt szivárvány is. A Ben Nevis szemlélésére kijelölt csúcson egészen pokoli volt az időjárás, mintha jégeső esett volna, és a szél lobogtatta rajtunk a dzsekit, noha mindketten jól kitöltjük. A talaj is elég vizes volt, láttunk egy csomó apró erecskét, azt is lehetett látni, ahogy a víz folyamatosan csöpög-folyik bele az erecskékbe az erecskék partjairól, még akkor is, ha éppen nem esik. Volt sok birka is. A Ben Nevis egy darabig felhőbe burkolózott, de aztán a szél elfújta a felhőket. Fent a hegycsúcsokon még gyorsabban változik az idő, mint lent.
A Ben Nevisről lejőve bementünk a Fort William-i whiskyüzembe, ahol a Dew of Ben Nevis nevű whiskyt gyártják. A céget 1820 körül alapították, 10 éve japppán tulajdonban van. Körbevezettek minket, ismertették a gyártás menetét, de maradt egy-két fehér folt. Sajnos ez a whisky nem az a füstös típus, ezért végül nem vettünk, bár kóstolás persze volt.
Következő programunk hajózás volt a Loch Linhee-n. Nagyon szépek voltak a loch-ot szegélyező hegyek. Láttunk lazacfarmot meg fókákat is! Egy parányi szigeten napoztak nyolcan,  a zsíros-hengeres testükkel. Jól lehetett volna látni a Ben Nevis-t is, ha nem burkolózott volna felhőbe a búbja.
Utána a szálláson ejtőztünk. Ezt a napot sikerült nagy autózás nélkül megúszni, mert a Ben Nevis is tkp. itt van Fort William mellett. Este indiaiban ettünk, aztán csalárd módon nem a Grog and Gruel-ben, hanem a Volunteer Arms-ban ittuk meg a whiskyt. Jó hely ez a Fort William, kicsi északi városka, egyre jobban beleszeretek. Majd körbe kellene sétálni.
Ma egész sokat sütött a nap.


Július 30.

Nagyon fáradtak vagyunk, nagyon sokat mentünk ma. Pisti most mondja, hogy írjam le, hogy a reggelinél a háziasszonyunk azzal állt elő, hogy a fotóhábert a hallban felejtettük. Oda is adta. Furcsállottam a dolgot, mert biztos voltam benne, hogy a mi gépünk a szobában van, merthogy előző este letöltöttük a képeket. Megnéztem hát a gépen a képeket, és nem a mieink voltak, de amúgy szakasztott olyan volt, mint a Pisti gépe. Kiderült, hogy a tegnap érkezett osztrák családé, akiket a házinéni  (aki amúgy dél-afrikai, és beszél afrikaansul) lelkesen faggatott az osztrák nyelvről. (“How do you say ‘kiwi’ in Austrian?” “Kiwi”.)
Na, aztán útra keltünk, Eilean Donan vára és Skye-sziget felé. A táj (Glen Shiel) félelmetesen szép volt, hatalmas hegyek, közte tavak. Útközben megálltunk egy fogadóban, ahol egyrészt kint volt többek közt a magyar zászló is, másrészt volt két arapapagáj, és az egyik hosszas udvarlásra azt mondta, hogy helló.
Eilean Donan várának eszméletlen a fekvése, egy szigeten van egy tó szélén, és egy kis kőhídon kell bemenni. Előtte egy ifjonc dudált. Megnéztük a várban a jakobita kiállítást, meg a harmincas évekbeli állapotot tükröző konyhát (viaszbábokkal, műanyag ételekkel, nagyon élethű volt, főleg a leves), aztán meg kesseltünk. Láttunk az út szélén vadmalacokat! A ragyogó idő pont akkor romlott el (aznap másodjára), amikor nekivágtunk a geokess megkeresésének, egy birka- és tehénszaros, meredek és csúszós hegyoldalon. Mire felértünk, már esett, de legalább meglett a kess, eddig ugyanis hiába próbálkoztunk. Elhelyeztünk benne egy skót várakba kívánkozó travel bug-ot, aztán lebukdácsoltunk a vizes szivacsra emlékeztető hegyoldalon, lépteim nyomán szivárgott a víz. Viszont jó volt a kilátás Eilean Donan-ra.
Továbbálltunk Skye-ra, megnéztük  a Storr nevú rock formation-t, ami leginkább ilyen bazaltorgona-szerűség. A sziget nagyon ritkán lakott, a táj lenyűgöző. Sajnos leginkább az autóablakból fényképeztem, Pisti korholása és útmutatásai mellett, mert nagyon siettünk, hogy időben hazaérjünk. Skye déli csücskén még vidralesre is elmentünk. sajnos nem láttunk egyet se, illetve szerintem én láttam egyet a tengerben bucskázni. sikerült elkapnunk az utolsó kompot, amelynek a működéséről még videót is készítettem, aztán hazaautóztunk. Menet közben még lefényképeztünk a Five Sisters nevezetű hegycsúcskvintettet. Fort William-ben a Jacobite Lounge-ban vacsoráltunk, Pisti burgert, én füstölt haddockot (asszem foltos tőkehal magyarul) Mornay-mártással. Nagyon álmos vagyok, lefekszek alunni.


Július 31.

Reggel alig bírtam felkelni, és délelőtt elég rosszul voltam, fáradt voltam nagyon. Mára nem terveztünk nagyon sokat, délelőtt elmentünk Mallaigba, ami egy kikötővároska Fort Williamtől 90 km-re nyugatra. Persze megint fantasztikus környéken vitt át az utunk, nagy hegyek, újabb loch-ok, öblök, fehér homok. Ugyanezen az útvonalon jár a Jacobite Steam Train is, ami egy gőzmozdonyos vonat, és amivel Pisti szívesen ment volna, de előre kellett volna rá foglalni helyet. De legalább láttuk, ahogy átment a viadukton Glenfinnannél, le is fotóztuk a glenfinanni emlékműből, mert pont akkor voltunk fenn. ezen az útvonalon jár ám a Hogwarts Express is, és a viadukt is látszik a filmen! Bibí! A kocsik valószínűleg ugyanazok, mint a filmben, csak a mozdony más, mert a filmben piros, a Jacobite-é meg fákátá. És ma van speciel Harry Potter (és az alkotója) születésnapja, szóval nagyon összejött minden.
Aztán továbbálltunk Mallaigba, ahol megnéztük a kikötőt, beszippantottuk a jó halszagot, kávézoltunk, majd visszaindultunk. Következő úticélunk a Loch Ness Centre volt Drumnandrochitben, és ezt most segítség nélkül írtam le. Itten fellebbentették nekünk a fátylat a szörnyről, okítottak minket a tó kialakulásáról, állatvilágáról (főleg hal). 230 méter mély a Loch Ness! A múzeumból hálistennek egyenest a szuvenírshopba vezetett az út (Nessie shop), ahol Nessie plüssállat, hűtőmágnes, kulcstartó, csoki, nyalóka, síp, zseblámpa, lufi, mamusz (“há’músz!”) formájában, vagy pólókról, bögrékről, gyűszűkről stb. nézett vissza mireánk. Átverekedtük magunkat, majd autóba pattanás és geokesselés következett. Méghozzá sikerrel! Pisti megtalált négy kesst, az ötödiknél már hagyta, hogy én találjam meg. Még travel bugot is tanáltunk, amit negyon áhított ez a legény (öreg legény). Számomra nem volt olyan szerencsés ez a kesselés: az egyik helyszínen már az autóból megpillantani véltem egy fa göcsörtös gyökerei közt a kincset. Oda is szaladtam rögtön, de mikor felkaptam a műanyag zacskót, és nagy lelkesen kinyitottam, kiderült, hogy nem geoláda van benne, hanem kutyaszar. Ez kissé elkedvetlenített.
Hazafele a Loch Ness mellett mentünk, amelytől érzékeny búcsút vettem. Aztán próbáltunk minél hamarabb visszaérni Fort William-be, hogy a híres-neves halétteremben vacsorázhassunk (van szték is), de sajnos már nem volt hely. És nem volt hely a Jacobite Lounge-ban és a Grog and Gruel-ban sem, így valami Tavern nevű helyen ettünk, kompromisszumosat. Végül átmentünk a Grog and Gruel-be egy búcsúwhiskyre (a füstösből), majd hazacsalinkáztunk. Holnap irány Edinburgh, menet közben még megnézünk ezt-azt.


Augusztus 1.

Reggel elhagytuk a szállásunkat, hogy meginduljunk hazafelé. Kedves dél-afrikai szállásadó nénink a családjának nevezett minket a többi vendég előtt, azt mondta, nagyon elégedett volt velünk. Hát jóhogy, mikor mindig rendet raktunk, a kupit a szekrénybe rejtettük, a sörösdobozokat az utcai kukába dobtuk, és én mindig mindent megettem reggelinél. És mindenekfölött: ott voltunk majdnem egy hétig, míg a legtöbb vendég csak egy-két éjszakára marad nála, ami elég sok munkát ad a néninek. Nagyon jó szállásunk volt, szépen berendezve, és a néni példás házigazda volt. Nagyon jó reggeliket csinált, 5-ből lehetett választani (persze Pisti mindig gombát és bacont evett), mindig szépen bevetette az ágyunkat, elhelyezve rajta a bézs színű műrózsát. A padlószőnyeg krémszínű volt (cream carpet), ezért kis fehér papucskákban kellett járni, amiről nekem egy japppán teaház jutott eszembe. A néni biztos nagyon egyedül érzi magát, mert az egyik lánya Ausztráliában él, most volt az esküvője, de a néni nem tudott rá elmenni, mert akkor mi lesz a B und B-vel. A ház amúgy a másik lányáé, aki 26 éves, Edinburgh-ban lakik, és többek közt azért vette a házat, hogy anyukájának a nyugdíjas éveire legyen valami tennivalója.
Érzékeny búcsút követően még fordultunk egyet a Fort William-i szuvenírboltokban meg a whisky shopban, ahol Pisti vett egy üveg füstöset. Aztán elindultunk dél felé. Első állomásunk a Loch Lomond partján lévő Luss falucska volt, ahol volt jónéhány csinos házacska, de nem volt nagy szám. Megtekintettük, hogy néhány elvetemült bakfis neoprén ruhában beugrál a kb. 5 fokos vízbe. Mondjuk, jöttek is ki azonnal, nem úszkáltak. Mi pulóverben-dzsekiben néztük őket.
Aztán továbbmentünk Stirling várába, ami nagyon tetszett. Skócia legfontosabb vára, stratégiai ponton épült – aki Stirlinget uralja, az egész Skóciát uralja, amint arról a várban az idegenvezető beszámolt. Nagyon érdekesen beszélt a vár történetéről, egyébként meg szerintem hasonlított Jeszire, Pisti szerint nem.
És aztán megérkeztünk Edinburgh-ba, emmán itten a legutolsó stácijó. Elfoglaltuk szállásunkat a Ramsay’s nevű kiváló Bed and Breakfast-ben, majd vacsi után néztünk. Ez a kaland tragikusan végződött. Először is a kiszemelt olasz étteremben nem volt hely. Betértünk hát egy indiaiba, ahol Chicken Patiát rendeltem, ami nagyon rossz volt! Meleg mangólekvárban főtt csirke. Nekem mindig minden ízlik, de ez most iszonyú rossz volt, és ezen az sem segített, hogy a naan viszont krikettütő nagyságú volt. Pisti adott a kajájából, hogy valami jót is egyek.
Még besétáltunk a belvárosba, de a fáradtságtól teljesen szét voltunk csúszva. Megemlítendő, hogy láttunk hazafelé menet néhány túlnyomásos fiatalembert, akik egyik barátjukat letolt nadrággal odaragasztószalagozták egy építkezési állványhoz, így a járókelők és az autósok is megcsodálhatták a szerencsétlent. A nagy ijedtségre elfogyasztottunk a Conan Doyle nevű helyen egy whiskyt, aztán hazatértünk szállásunkra.


Augusztus 2.

Reggel némi késéssel kicsekkoltunk, merugye későn mentünk reggelizni, főleg Pisti. Meg csak készpénzzel lehetett fizetni, és azt még fel kellett venni. Házigazdáink (Ramsay’s Bed and Breakfast) kedvesen tűrtek, még a bőröndöt is felhozták a szobánkból. Becuccoltunk az ótóba, aztán elsétáltunk a várhoz. A pénztárnál rettenetesen hosszú volt a sor, volt időnk kritizálni a velünk együtt sorban állókat: a dizájnos olaszokat, a nagyorrú sémieket stb. Ebben a várban is volt idegenvezető, ez is tök jó volt. Megnéztük a koronaékszereket, a Margit-kápolnát, a hősi halottak nyilvántartását (Invernessben a 2. vh. alatt 1 civil áldozat volt, Inverness-shire-ben 3, ebből kettő az alumíniumgyár bombázásakor halt meg). A vár alatt a Deacon’s Brodie-ban még megittunk egy sört, aztán útnak indultunk az autó, majd a reptér felé. Kár, hogy el kellett jönni, nagyon szép idő volt, és volt egy csomó utcai énekes meg bűvész. Itt már érezhetően melegebb meg szárazabb volt az idő, mint a Felföldön. Ott nem sütött volna a nap egész nap.
A reptérre való kijutás kicsit kalandos volt, mert sok utca le volt zárva, de Pisti megküzdött az akadályokkal. Tankolás, autó leadás, becsekkkolás, reptéri vásárlás, majd beszállás. Ezt már a repülőn írom, és be is fejezem gyorsan, mert szerintem hamarosan leszállunk Londonban.


Augusztus 3.

Na, megjöttünk BP-re, és így éjjel egykor is elég kemény a helyzet. Skóciában csak a hajszárítóból jön ilyen meleg levegő. Merthogy ott 12-18 fok volt végig.
(Átolvastam a naplót, csak a Szakács Bélának levés 🙂 )

Közzétéve:

“Műkifejezések a szakács-müvészetben”

Nem oly régen jutottam hozzá Czifray István nemzeti szakácskönyvének utolsó, 1985-ös, Minerva-féle reprintjéhez (eredeti kiadás 1888), amelyet Micivel elemezgettünk közös csopaki kirándulásunkon és megbizonyosodtunk arról, hogy a magyar konyha tartalma messze túlmutat a gulyásleves-tarhonyáshús-hortobágyi aranyháromszögön (pl: csiga, vidra és egyéb receptek).

Ennek  mintegy folytatásaként örömmel tapasztaltam, hogy megjelent Dobos C. József – Magyar-Franczia Szakácsnkönyv című, örökérvényű alkotása 1881-ből, egy friss, 2009-es, keményfedelű reprint keretében, amelyből a címként kiragadott fejezet pár tételét idézném, mintegy mutatván, mennyit léptünk vissza az 1948-88 időszakban… Illetve buzdítani is szeretnék mindenkit, hogy keresse, szerezze be és használja eme gyűjteményeket. Én is be fogok számolni a gyakorlati tapasztalataimról:


Bardírozni – szalonnába göngyölni;
Banchirozni – leforrázni;
Bain-maire – víz- vagy gőzfürdő különféle ételek számára;
Brainírozni – brezírozni;
Glaszírozni – fényt adni valaminek;
Reducírozni – befőzni, sűríteni;
Liífirozni, legírozni – fölhabarni;
Panírozni –  bundázni;
Klarifírozni – leszűrni, tisztítani; meghiggasztani;
Asszeszonírozni – füszerezni;
Appareilozni – hozzávalót megadni;
Attasírozni – körülsütni;
Degorgírozni – vérteleníteni;
Deszosszírozni – csonttalanítani;
Passzirozni – áttörni
Degresszirozni – zsirtalanítani;
Flammirozni – lepörkölni;
Marinirozni – páczolni;
Soutirozni – gyorsan sütni;
Mijotirozni – lassan sütni vagy főzni

 

Közzétéve:

Magyarország – Románia

A barátságos mérkőzésen lép pályára hazánk válogatottja a román nemzeti tizeneggyel, Marian Cosma emlékére. Sokat gondolkodtam, amióta tudok a meccsről és tudom az apropót, hogy közelebb kerülünk-e, akár csak egyszer 45 perc erejéig ahhoz a néphez, azokhoz az emberekhez, akikkel a “hivatalos” gyűlölet és ellenszenv évszázados múltra tekint vissza… Lehet-e barátságos egy magyar-román focimeccs, vagy csak annyira, mint egy India-Pakisztán, Anglia-Skócia, USA-Irak, KNDK-Dél-Korea sportesemény?

Ha igen, akkor ez a román óriás életén túl is olyat visz végbe, amit nem sikerült senkinek nagyon hosszú ideje, és egyben a Coubertin-féle eszmét csempészi a Kárpát-medencébe. Azért remélem, nyerünk. Mondjuk 5:0-ra. 🙂

Közzétéve:

Sör + Limonádé

A sörhöz hasonlóan megosztó típusú a sör higítása, üdítősítése is. Mégis – mint derült ki számomra a közeli múltban – több országban, és nem csak németajkuakban, vagy azok egykori gyarmatain vagy birtokrészein dívik(ez egy nagyon furcsa szó!) a sörnek szénsavas, édes űdítőitalokkal való, változó arányú keverése. Legutóbb a spanyol tengerparton sikerült szembesülni ezzel.

Így nem maradt más hátra, mint felvessem, próbáljuk összeszedni a különböző típusokat és elnevezéseket és kedvenceket.

  1. Némethonból: Radler, amiből ismerek citromos, narancsos és bodzás ízűt
  2. Spanyolhonból: Clara, amikor tényleg kész limonádét kevernek sörrel (jó San Miguel)

És nekem a kedvencem mostanság a Gösser Natur Zitrone kombó, ami nem édes, inkább savanykás zamatot ad a söritalhoz.

Közzétéve:

A la Galette

Aribari hirtelen felindulásából kifolyólag tegnap elmentünk mi is a Szondi utcába, ahol egy nagyon aranyos francia (berton) házaspár főzöcskézik. Főként palacsintát. Alábbiakban található a megbeszélés összefoglalója.

Résztvevők: Aribari, Szilvi, Mici, Áci, Zorró, (Vén) Zsolti, Geci

Dátum és időpont: Augusztus 6, 20:00 – 22:00

A témák (ételek és az italok), amiket megrágtunk:

  1. Italszinten kellemes, tradicionális CIDRE került kancsóban az asztalra a társaságnak, én szolídan egy sört vállaltam, Mici kettőt, plusz Aribarival közösen Calvados-szal is áztatták a testüket belülről.
  2. Aribari hallevessel  (étlapon franciás magyarral “hallevés”) kezdett, reszelt sajttal, krutonnal és paradicsomos, fűszeres hal- és rákkrémmel kísérve. A leves finom volt, a sajt egy kicsit nehezen olvadós fajta, krutonról nem tudtam a kóstolás közepette megállapítani, hogy bolti vagy házi. Utána egy zuzasalátát is betuszkolt, ami – a leves is nagy tányérban jött – nem volt kis adag, így nem tudott már desszertet vállalni. 
  3. Szilvi szintén zuzasalátát evett, ami tényleg szép nagy adag volt, friss, jó minőségű alapanyagokból, kicsit talán túlolajozva és a spárga konzervtermékként rontotta az étel, egyébként korrekt kvalitásait.
  4. Mici egy (hajdinalisztből készített) sós galette-t fogyasztott, húsmentes, tejfeles(sic!) változatban, arra nem emlékszem, mi volt a fő eleme, de saláta is volt mellé és Mici behúzta. Utána Zorróval elfeleztek egy őszibarackos flambírozott palacsintát (crepié?) desszert gyanánt és elégedettnek tüntek.
  5. Zorró szalonnás-tejfölös galette-változatot zúzott, amiben volt gomba, ami szintén konzervből került elő, így ezt is felírhatjuk egy apró feket pontocskának a gasztronómiai füzetecskénkbe.
  6. Áci és én francia hurkás – almás galette-t vállaltunk, ami által kiderült, hogy a francia hurka nem egyezik a magyar változattal: vastagabb, kevesebb kötőanyaggal(rizs) készül, és darált, hanem apróra vágott, főtt húst tartalmaz. Nem is annyira erősen fűszeres(borsos), és almával jól harmonizál. Elég finom volt. Megfelelő adag is. Befejezésként én is beemeltem egy édes palacsintát, flambírozott, csokis-körtés változatban, ami korrekt volt, szintén megfelelő porció.
  7. Ami érdekes – árak a szervízdíjat tartalmazzák (ez a fizetéskor realizálódott bennünk, amikor már mindenki rádobott 10 % -ot), de azt csak részben vettük vissza, ha MÁN így alakult. Fejenkénti átlag 4000 forint körül (calvados-szal több).
  8. Galette-k: 1500-2000 HUF, édes palacsinták: 1500-1800 HUF, kancsó CIDRE(0,5 l): 1300 HUF.
  9. Összességében: különleges ételek, korrekt alapanyagok (néhol gagyi boltival vegyítve), szemre is tetszetős tálalás, elfogadható(nem túl nagy, nem túl kicsi) adagok, aranyos kiszolgálás(csak pöti beszél magyar :)), igyekezet, normál budapesti árak… 
  10. Szóval megéri. 🙂

If you have any thought or question (or I missed something), please do not hesitate to comment it.   

Közzétéve:

Mit nem érdemlünk meg?

Földig meghajolván a rohanó és fejlődő világ kihívásai előtt, összeszedtem pár témát a közelmúltból, amik jól bizonyítják, hogy kicsiny népünk és országunk még nincs felkészülve bizonyos változások és piaci faktoriálisok kezelésére:

  1. Nem érdemeljük meg a piaci alapon működő egészségügyet: http://www.origo.hu/itthon/20090710-felszamoljak-a-korhazakat-mukodteto-hospinvest-zrtt.html
  2. Nem érdemlünk meg két nagy sportlétesítményt a fővárosban: http://www.nemzetisport.hu/magyarvalogatott/a-foci-gyozott-megsem-a-puskas-stadionban-lesz-a-madonna-koncert-248891.html
  3. Nem érdemlünk meg légkondicionált pótlóbuszt a nyár közepén: http://index.hu/belfold/budapest/2009/07/13/nem_fer_el_a_volvo_a_nagykoruti_sineken/?cp=1
  4. Nem érdemeljük meg Ficsor Ádámot: http://www.origo.hu/itthon/20090804-tavozik-posztjarol-ficsor-a-titkosszolgalatokat-iranyito-miniszter.html 
  5. És nem érdemelünk meg egy kényelmes ágyat sem … : http://www.privatbankar.hu/frisshir/hircentrum/becsodolt_a_demko_federer_mindenkit_utcara_raknak_76511

De egy fröccsöt azért még megérdemlünk, nem?

Közzétéve:

Geci Beerboard Top 30 – 1991

Leheljünk életet ebbe a visszaszámlálásba és színezzük ki vele a forró nyarat. Fölidézem ’91-et, amikor zeneileg olyan örökbecsű darabok keletkeztek, mint Bryan Adams kevinkosztneresrobinhúdos ‘(Everything I Do) I Do It For You’-ja, Paula Abdul ‘Rush Rush’ című száma, és a teljesség igénye nélkül: R.E.M. – Losing my religion, Londonbeat – I’ve been thinking about you és még sok máig ható és élő Whitney Houston, Roxette és Rod Steward nóta. Rendes, és kevésbé populáris zenékről nem is beszélve. De az örökkévalóság legjobb klipje is megszületett, egy kicsit korábban publikált, de 1991-re csúcsra érő nótával, és egy olyan hajlékony hangú csávóval, hogy én kérek elnézést.

Chris Isaak – Wicked Game

A jó Chris már elmúlt 30 (mivel 1956-ban bírt születni) jóval, mire megírta és megénekelte az életműve csúcsát jelentő nótát 1989-ben, amikor megjelent a Heart Shaped World című albumán. Majd jött egy David Lynch nevű csávó a következő évben, és bezúzta a Veszett a világ(Wild at heart) című mozijába, ami egyébként Nicolas Cage főszereplésével készült és Arany Pálmát nyert a Bertolucci vezette zsűritől Cannes-ban 1990-ben.

A film fölkapta a nótát, rátaláltak az amerikai rádióadók és ’91 februárjára mindenfajta listák legtetején stabilizálta magát, valamint Chrisy bácsi egzisztenciáját, kb egy életre. De mindehez még abban a nem túl szerencsétlen helyzetbe is került a jó Isaak, hogy a vidóklipben -amit sokan a világ legszexuálisabb videójának tartanak – nettó öt percig (bruttó 3 napig) nyalogathatta a topmodell Helena Christiansen(a dán hölgy Versace bácsi kedvenc modellje volt  a 90-es években) meztelen testéről a tengeri sót… az alábbiakban látható módon.

A zenei vonalba nem mennék bele mélyen, csak annyit mondanék, hogy a nóta maga igazából a legjobb tisztán akusztikus verzióban szerintem. A minimalista hangszerelést laikusként jónak mondanám. Az ember hangja a klipben kiváló, viszont soha nem volt képes úgy énekelni, ahogy a stúdióban megcsinálták. Viszont az házborzongatóan qrva jó. Íme az élő változat is:

És csak a ráadás kedvéért (meg akinek van ideje ilyen country-ba hajló popot hallgatni) csak megmutatnám, hogy az ember képes volt összehozni még egy slágert, hogy legyen mit váltogatni az európai talkshow-os haknikon. (Lezárásként: mára már semmilyen szinten nincsen hangja a csávónak…)

Chris Isaak – Blue Hotel

Köszönöm a figyelmet. 🙂

Közzétéve:

A fürdetlenség napja

Jó úgy ébredni, hogy a lepedő alattam nyirkos, mintha futottam volna álmomban. Pedig csak fölmelegszünk, globálisan. Nekünk újdonság. Még. Ahogy a hamarosan elültetendő, és pár év múlva termőre forduló olajfák és fügebokrok is azok lesznek. Akik már ebbe születnek, nekik nem az.

A létezéstől is izzadunk. Aszfaltolvasztó, húgyszag-fokozó, mindenhol megrekkenő forróság ez, ami korábban nem volt jellemző. Régen voltak száraz, nagyon meleg napok, de most ez valami fülledt, párás, tengerpartot és sűrű őserdőt idéző, de mégis kontinentális időjárás. Amire nem gondoltak az Ikarus buszok megtervezői, az orosz (szovjet) metrószerelvényeket műplüss kárpittal megálmodó dizájnerei. A város már le sem hül igazán. Reggel 7 órakor 25 fokhoz közeli hőmérséklet köszönt az utcán, az emberek strandruhában próbálnak fölkészülni a kötelező utazásra. A buszok, villamosok kapaszkodói annyira ragadnak, hogy felesleges megfogni, elég arra gondolni, hogy megfogom és stabilizál. Közben érzem, hogy ahogy a lábszáramon meginduló verejték-kicsapódás meggyengíti a lábszőrzetemet, ami így a zokni peremére hajlik, mint az érett búza.

A következő kihívás a metró, ahova már lejutni sem egyszerű és szép, de ez nem függ a melegtől. Viszont reggel 8 óra után, már meleg levegőt tol maga előtt a szerelvény, és a peronnál csak egy rosszabb hely van, a vonat utastere. A kapaszkodók fent leírtak szerint, a festett farost lemez és műanyag térelválasztók és burkolatok hajlanak, torzulnak a hőtől. Mindenki ott hagy egy kis párát a saját testéből és a megemelkedett testhőmérsékletéből, plusz a kiváló műplüss kárpit is tárolja azt, ami a rajta ülőkből távozik. Mindezt akkora mennyiségben, amivel megegyező mennyiségű emberi nedvszármazékot egy tampongyártó sem tud új termékébe marketingelni. Még csak pár órája volt a reggeli tusolás, de már olyan létezni, mintha pár hete lett volna. Ilyenkor hatványozottan nem akarok buszsofőr lenni pótlóbuszon.

Az irodában sokkal jobb. A mesterségesen mozgatott és hűtött levegő körbevesz és lehűlök. De vannak helyzetek, és programok, amikor ismét kimegyek az épületből vagy csak a nem légkondicionált folyosókra tévedek és minden kezdődik megint…

Aztán a nap végén otthon próbálom a lakásban maradt kevésbé meleg, de fél napja mozdulatlan levegőt kombinálni a kinti forró, de talán meg-megmoccanóval elegyíteni. Nyilván nyoma sincs a napközbeni szellőknek, és hiába vagyok pőre teljesen, szemüveg öltöztet jeligére, két egymáshoz érő testrészem és izzadást gerjeszt, fokoz. A mellkasom szőrzetében felhalmozódó nedvességért azonnal páratlan számú testrészt adnak bárhol Közép-Afrikában. Az idő eltelik, és lassan ismét aludni kell, hiába próbálok másra, számomra fontos témákra koncentrálni.

Gyors tusolás, aztán belefekszem az ágyba, egyedül a párna és a lepedő, takaróra nincs szükség. Bár lenne. Minden ajtó és ablak nyitva, ahol bejöhet a fákba karoló langy esti, éjszakai szél. De csalóka, mert nem jön. Megszüntetem az utolsó fényforrást, ami még extra meleget lehet eddig a háló légterébe, hűvös búcsúcsók a kedvestől és elszenderedek.
Most nincsenek nagy vágyaim, csak azt szeretném, hogy holnap jöjjön a Mikulás. De nem a nyári, hanem a rendes. 🙂