Közzétéve:

Hortobágy, mintha csak 1985-öt írnánk

Természetesen ezúttal (is) felháborodásomnak szeretnék hangot adni! Történt ugyanis, hogy Regivel egy lájtos kis hétvégét szerveztünk be “Debrecen és környéke” címszóval, ahol gyerekkorom óta nem jártam. Mindeközben a sajnos csapat azon része, aki nincs felmentve tesiből az ország túlvégén szenvedett (balesetet), de majd remélem erről beszámolnak.

Debrecen amúgy király, sokat fejlődött, de hogy őszinte legyek, meg van még ez a speciálisan keletmagyarország feeling-je. Egy dolgot nem értettem, hogy az összes tizenéves miért öltözik ugyanolyan hülyének (csőgatya, buggyospóló, hülyére vágott, hülye színű haj), miért nincsenek ilyen hülyék, meg olyan hülyék. Ezt az észrevételt, egy debreceni kolléga ma reggel megerősítette, de a magyarázatot nem tudta. Most nem részletezem, de a Belga Étterem a Piac utcán egészen jó hely, tökéletesen megsütött steak-et sikerült kapnunk.
Na de igazából nem erről akartam megemlékezni, hanem a hortobágyi vendéglátásról. A turista helyek vendéglátásának szánalmas mibenlétéről többször írtunk már (pl. itt: http://www.sajnos.hu/?p=307), és sajnos a hortobágyi tapasztalat is ezt vonalat erősítette.
Ami volt: tömeg, karikás ostor, suba, vásár, omladozó híd 9 lyukkal, mézverseny, ló, madár, meg minden, ami ilyenkor kell. Tehát alapból minden kispolgári igényünk kielégítésre került volna… csak az volt a gond, hogy megéheztünk. Hol egyen az ember, ha nem egy igazi pusztai csárdában, jóféle magyaros kaját. Bár Reginek mondtam, hogy ha jól sejtem ilyen helyen csak szart lehet kapni, mert ide nem a visszajáró vendégekre építenek, hanem arra, hogy a szarból is várat építsenek (maguknak, nem az országimázsnak). Majd mindjárt meg is nyugtattam, hogy azért már nem a 80-90-es években vagyunk, hátha eluralkodott az új évezred átlagemberének igényeihez igazított szolgáltatás szükséglete. Nem a michelin csillagos éttermi szinvonalat várja az ember ilyenkor, hanem hogy a külföldi turistákra írt árakhoz, egy barátságos kiszolgálást és egy jó mínőségű magyaros konyhát társítanak az arra illetékesek. Ezen a szombaton két dologgal nem találkoztunk: barátságos kiszolgálással és jó mínőségű magyaros konyhával.
Elsőkét az autentik hortobágyi csárdában próbálkoztunk. Sokan voltak, csak 3 üres asztal volt, foglalt táblával. Kérdezem a pincért, hogy tudnánk-e ebédelni esetleg? Mire a felháborodott válasz: nem látja, hogy nincs hely! Szerencsére a személyiségfejlődében már eljutottam odáig, hogy nem oltok vissza, nem háborodok fel, hanem nemes egyszerűséggel kisétálok, közben arra gondolva, hogy ezúttal nem itt fogom hagyni a pénzemet. Ekként tettünk és visszaindultunk Debrecen irányába, emlékezve, hogy nem messze lesz egy újabb csárda.
Kisvártatva megleltük az út mentén. Itt hely is volt, sör is volt, étlapot is kaptunk. Regi hortobágyi palit kért, utána igazi magyar szürkemarha steak-et. Én orjalevest (ennek nagyon örültem, mert ritka ilyet étlapon találni, és csak jó emlék VOLT erről – vö.: http://www.sajnos.hu/?p=358 szeptember 30-i rész) kértem és csülköt pékné technikával. Nézzük a pozitívumo(ka)t: a hortobágyi a Hortobágyon is ehető. Negatívumok: 1. orjaleves: teljesen ízetlen és olyan zsírréteg rajta, hogy a második kanál után azt éreztem, mintha masszívan olvasztott disznózsírt ennék. 2. csülök: ízetlen, száraz, szar  3. steak: sok baj nem volt vele, mindössze annyi, hogy 3mm-esre volt szétkloffolva (?), savanyú volt az íze (romlott volt), és mellesleg nem bélszín volt, hanem valami dögkútból kinyert meghatározhatatlan állati maradvány, tele inakkal és csontdarabokkal (!). 4. pincéri reakció: mondjuk neki, hogy ez nem bélszín. Mondja, hogy utánanéz és viszi el a tányért. Na mondom legalább rájönnek a bukóra és sürű elnézésekkel fog visszaérkezni az ember. Ehhez képest visszajön, visszateszi a tányért Regi elé, és kijelenti, hogy ez bélszín.
Na azt hiszem, hogy nagyon disztingváltak voltunk. Még egy nagyon keveset balhéztunk, gyorsan fizettünk és ahogy csak tudtunk elléptünk. Nem írtunk panaszkönyvbe, nem csináltunk NAGY balhét, nem jelentettük fel őket az ÁNTSZ-nél, mégcsak a csárda nevét sem jegyeztük meg. Tanulság: azt kaptuk, amit “vártunk” (szart), de mertünk nagyok lenni és azt reméltük, hogy azt kapjuk, amit várunk (jó mínőségű magyaros ízeket, barátságos kiszolgálást).

Közzétéve:

Gombatermesztés otthon – Kalandozás mikológiában 2. rész

A természet bizonyos szinten bármilyen körülmények között megadja az éhes embernek, amit meg(sem)érdemel. Eltelt quasi két hét és még egy kicsi, amióta összeraktam a gombatermesztő készletecskét, és lőn: az első kalapocska kibújt a nedves tőzegből a gombafonal növekedése által.
Íme a konyhában, a fal mellett elhelyezett termőállomány, a fólia fölhajtását követően.
CIMG4996.jpg

A következő képen jól látszik a gombafonal elburjánzása:
CIMG5009.jpg

Az első rendesen kifejlődött példány a doboz falánál bújik meg csendben.
CIMG5001.jpg

Hamarosan szüretelhető méretű lesz…
CIMG5006.jpg

Innentől, a takarófólia megnyitását követően folyamatosan nedvesen kell tartani a tőzeget, hogy hűvös, szellős helyen tovább növekedjenek a barna csiperke-gyerekek. El kell mondjam, napon belül látható a növekedés. Elvileg 1-1,5 héten belül termőre fordul a dobozka, és akkor minden, erre hajló, és elérhető földrajzi közelségben lévő sajnos-rajongókat meg fogom invitálni egy kellemes gombás étekre… Szóval mindenki szurkoljon és készüljön. 🙂

Közzétéve:

Pilisszentlászló környékén – 2009 első csoportos cache kalandja

Mivel beköszöntött a nyár a tavaszba, hirtelen fölindulásból elmentünk múlt vasárnap ötösben némi kincskeresésre és egy jó estebédre Aribarival, Petyával, Micivel és Szilvivel. Mi Szilvivel korábban – ismét – fölfedeztük a Kisrigó nevű legendás kisvendéglőt, így adott volt, hogy elmegyünk arrafelé többesben, amint lehetőség van reá.

Szokásos délután 1 órai indulással, és bemelegítő sörvásárlással kezdtünk, majd rázúztunk a GCLaci nevű, light-osnak mondott ládára, ami konkrétan erdei aszfaltos úton (ez visszafelé derül ki) szinte 100 százalékban elérhető, mi ennek ellenére azért némi tüskét és sarat is belekevertünk a biztonság kedvéért. Aribari és Szilvi talált egy kisebb erdei tókában gőtéket, ám ezek valódiságát nem tudjuk megerősíteni (ahogy Mici gombához való szakértelmét is többen kétségbe vonják), mivel nem voltak jó láthatóak méretüknél és a vizinövények mennyiségénél fogva.

Ezután Dömör-kapunál vállaltunk még egy, rövidnek azonosított ládát: GCDom. Az oda 1 km, vissza 1 km távval nem is volt gond, inkább azzal, hogy az elején volt 300 méteren 50 méter szintemelkedés. Konkrétan beválasztottunk egy cseppet, de teljesítettük, ami pozitív előjel az idei évre vonatkozóan.

Az este lezárásaként Pilisszentlászlóra kanyarodtunk és a lemenő nap melengető sugaraiban fürdőzve bevacsoráltunk, de nem kicsinyt. A kiváló, házias kosztban volt pár különlegesség is a vadpörkölt és a rántott hekk, valamint a magyaros levesek mellett. Mici Szent György napi szeletet vállalt, amit a pincér úgy mutatott be, hogy “a mi hegyvidéki bigmekünk”, amely kettő szelet röfi karaj, közötte gombás velő, és rásütött sajt. Szerény személyemnek egy csúszatott pacal jutott, ami a pacal alá rejtett szép szelet rántott húst jelentett. Eelég masszív téma volt.
Végül – mivel a pincér megfenyegette a szakácsokat, hogy a három kigyúrt, pesti maffiózó vadállat bemegy és megöli őket, ha nem – sütöttek Micinek és Petyának frissen palacsintát is. 🙂

Útközben hazafelé kiderült még pár dolog a sztárvilágról:

  • a Roxette – The Look című számának refrénjénének (She’s got the look), helyes magyar fordításai – Van egy nézése; Van egy luka; Van egy Luk nevű fija.
  • Michael Jacksonnak nem fehér emberré kellett volna változtatni magát, hanem szúnyoggá, mert akkor büntetlenül csípkedhette volna kisfiúk popsiját.

A bulvárszekció tartalmáért Micinek és Petyának tartozunk köszönettel. 😀

Hamarosan (várhatóan húsvét utáni hétvégén) bográccsal támadunk vagy egy láda vagy az Oszoly-csúcs felé.