Közzétéve:

EKF 2010 – Lopni kell, ha meghalunk is…

Azt hiszem, Pécs alapvetően egy jó hely lehet. Csak olyan elvarázsolt kastély. Orvosok vannak, jogászok, messzeföldön híres egyetem, világklasszis kosárcsapat, Kispál és a borz Lovasi Andrással és Enoteca Corso(szül Susogó) étterem, ami megint egy fenomén valami. Aztán van a kiváló városvezetés, meg a többség, aki a pártjukon, mögöttük áll. Drágajó Toller elvtárs vezetésével előkészítették ezt az Európa Kulturális Fővárosa 2010 témát, Demszky sem hitte, hogy van ilyen, amikor megtörtént, hogy nem ő kapta meg. Geniális tervek, új épületek, kultura, Villányból a bor, meg ami szemnek und szájnak ingere… Mindez ótópályával elérhető máódon. Erre még az uneszkó is csak annyit bírt mondani, hogy ezigenbasszátokmeg!

Most meg itt van nekünk a mi délvidéki büszkeségünk. Úgy fúrják feléje az ótópályát, hogy a vakondakadémia tanárai már többször halmozottan vörösre sírták a szemüket (amivel egyébként nem is látnak) a gyönyörtől, hiszen a tengerszint alatt 10 méterrel lévő lapos mező alatt is alagút van. A szakramentumát! Bezzeg ha Toller elvtárs is arra mehetett volna 2006 nyarán, biztosan szaladna a projekt, mint a gepárd, de akkor még nem voltak ilyen szép, löszbe fúrt, biztonságos alagutak. Ezért Toller elvtárs némán gyönyörködik a világban, szóhoz sem jut tőle.

Mindeközben 2006 ősze óta, amikor sikerült megnyerni az EKF 2010 pályázatot, Tasnádi elvtárs kezében volt Pécsett a kormánypálca, mutatta is az utat, bele a sűrűbe. Nyilván kellett hozzá az összes szemét politikus a környéken, de hol is tartunk most, így bő 10 hónappal a 2010-es év kezdete előtt. Tasnádi elvtárs sem bírta tovább. Küzdelmes 2 év van mögötte, de megtett mindent, hogy ne sikerüljön jó irányba vinni kicsiny országunk és Pécs imázsát. Mutyizás, meg osztogatás, meg embercserélgetés a menedzsmentben, az volt dögivel. Előrehaladás meg semmi. Új koncertterem az nincs, meg Zsolnay kultúrális negyed sincs, program meg főleg nincs. Nem akarok mélyen belemenni, de szégyen-gyalázat, hogy akkor is a lopás megy, amikor már azért valamit csak föl köllene mutatni, ahogy mindig is. Ugye.

Kifejezetten tanulságos a projekt weboldalának a “Történet” része, ami tényszerűen összefoglalja, hogy 2006 óta nem megy más, csak a variálás, meg a csere-bere. Olyan nagyon rossz ezt látni, ahogy elbaltázásra kerül valami, ami alapvetően jó, és csak még több jót hozhatna.

Kívánom Pécs összes valamirevaló lakójának, hogy legyen sikeres ez a történet, minden eddigi esemény ellenére. Az illetékes elvtársaknak pedig kívánom, hogy egyszer az életükben egy percre átérezzék a normális emberi értékek mögött meghúzódó lényeget.

Közzétéve:

Hogyan lehet? Mi folyik itt?!

Elhunyt Marian Cosma(26), román beállós.

Ivan Pesic (19), horvát kapus az egyik veséjét vesztette el.

Zarko Sesum (23), szerb átlövőt vasszékkel leütötték, majd fejberúgták, amitől koponyacsont-törést szenvedett.

Cigányok voltak, akik bajonettel és szamurájkarddal járnak szobaton szórakozni és nem szeretik kifizetni a számlájukat. Az interneten elérhető információk alapján Sztojka Iván(enyig) és Raffael Sándor (Sárbogárd) volt a két hangadó a támadók között. Az iwiw-en elérhető fényképek alapján nem svédek, az biztos.
Az áldozatok világklasszis sportolók, akik az ország hírnevét öregbítik az MKB Veszprém játékosaiként. Jobbulást azoknak, akik túlélték. RIP Marian Cosma! 🙁

Közzétéve:

Napirajz dedikálás 2.

Először is kötelező jelleggel (aki már olvasta, annak nosztalgiából, aki még nem, annak okulásképp) olvassátok el a napirajz dedikálás poszt. Nézzétek meg a videokat, képeket, olvassátok el a kommenteket, érdemes! Én végigsírtam újra.

Napirajz dedikálás!

Aki készen van, folytathatja a teljes bejegyzéssel.

Napirajz dedikálás 2. részletei…

Közzétéve:

Oh Snow!

Azt hiszem, hogy a mai Sun főoldalán jelent meg így vezető anyag a vasárnapi és hétfői időjárásról és annak hatásairól aminek Szilvivel mi is élvezői lehettünk. A szolíd kis összefoglalóban erről az eseménysorról emlékezek meg Micinél a nappaliban ülve, miközben a munkahelyemen kellene lennem és dolgoznom:

Vasárnap (február 1-én) elmentünk Micivel, Jucival és Szilvivel Rochesterbe kirándulni. A vonatra 13.03-kor szálltunk föl és megérkezés előtt jött az első flash, amikor kavargó hóesésen keresztül haladt eszközünk, de egy kis hózápor mindenhol előfordulhat, gondoltuk.
Rochesterben töltöttünk 2 órácskát, megnéztük a katedrálist és a várat, süvítő, metszően hideg szélben, amitől sikerült csontig átfagyni, de ráfogtuk a vidéki, folyóparti viszonyokra, és még a vonatunk 25 perces késésének sem tulajdonítottunk jelentőséget. (A kirándulásról bőséges beszámoló fog készülni a hét későbbi napjaiban.)
Este Szilvivel meglátogattuk a nővérét Hampsteadben és már szinte kezdtük megszokni, hogy szél van és hideg a sötét mellett. Amíg Ancsinál(Szilvi nővére) beszélgettünk bor és sajt mellett, nem is figyeltünk a külső körülményekre, így igazi romantikus sétánk volt a lakástól a vonatkozó metró megállóig a festői Belsize Avenue-n, hópelyhek között, jókedvűen.
Este még egy búcsúvacsora a Mici apartmanja melletti indiai étteremben, (ami a Clifton névre hallgat és mindenkinek kötelező, aki a környéken jár, Cobra típusú indiai sörrel meglocsolva a jófajta indiai ételeket, nagyon mérsékelt áron) miközben odakünn sűrűn hullt a hó.
Lefekvés előtt, pakolás közben búcsúsörök, együtt Micivel taxit kérünk a concierge-től(aki a porta ura, de nem csupán portás, hanem igazi gondnok varázsló és minden egyben), aki azt javasolta, hogy 4-re hívjunk taxit, mert annyi idő(!) kellhet, hogy időben kiérjünk a fél 6-kor induló vonatunkhoz… Ez már kellett volna, hogy veszélyt éreztessen, de a Fűrész sorozat után nyilván nem dőlünk be elsőre mindenfajta aggodalmaskodásnak… Taxit 4.45-re kértem, aztán majd lemegyünk előbb, beszéltük meg mindenkivel.

Hétfőn 4.15-kor keltünk, indultunk és 4.35-kor már a portán álltunk, ahol megdöbbenve néztük a szakadatlanul ömlő havat és azt a 25-30 centinyit, ami már lent van. Portásember folyamatosan hívta a taxitársaságot, ami 5.05-re meg is érkezett, amikor már túl voltunk az első szarrá ázáson, bokáig süllyedve a friss hóban.
Taxink egy szép nagy, fekete merci, amit egy szakállas angol úr vezetett és akivel együtt drukkoltunk, amikor meg kellett állni a piros lámpánál, hiszen errefelé általában nincs nagy szükség téli gumikra… Amikor a nehezén túl voltunk, akkor csevegtünk is kicsit. Kiderült számára, amikor megválaszoltuk a kérdéseit, hogy nem vagyunk olaszok, hogy a magyar nép (Hungary) nem arról lett elnevezve, hogy a nép tagjai éhesek (hungry), nincs az ország címerében kenguru és Európában van, Ausztria, Csehország és Szlovákia mellett. A tudomásulvétel részéről a “Lovely” szó használatával történt meg, valamint búcsúzóul jelezte, hogy legközelebb, ha jövünk, akkor már gyerekekkel együtt szeretni látni minket. 🙂

5.25-kor kiszálltunk tehát a London Bridge vasútállomáson, megnyugodva, hogy simán fölszállunk az 5.34-es bedfordi vonatra, hogy eljussunk vele Luton Airport Parkway megállóig. Majd a rákövetkező 10 percben kiderült, hogy erről és egyik londoni állomásról sem megy senki sehova, főleg nem vonattal az elkövetkező néhány órában. Micivel sűrűn egyeztetve próbáltuk kitalálni, miképpen oldjuk meg a problémát. Végül a taxival reptérre utazás mellett döntöttönk, ami egyszerű lett volna, ha lett volna taxis, aki elvisz minket. Fél órába telt, mire a huszadik taxis azt mondta, hogy menjünk. Előtte a magyarázatok: ilyen hóban haza kell menni, nem repülőtérre; túl nagy feladat, sose volt még az ember Londonon kívül; nem bírj az ablaktörlő stb. Végül elindultunk fél 7-kor egy bevállalós, bajszos bácsival, és egy klasszikus fekete CAB-bel, hogy letudjuk a kb 65-70 kilométeres utat.

Londonon belül 30-cal bandukoltunk a havas utakon, miközben jöttek a hírek a rádióból: nem jár egyetlen busz sem, nem jár a kb 15 metróvonalból csak 2-3, nincsen vonatközlekedés, illetve a London City és a London Stansted reptereket már le is zárták. Körülöttünk harántirányba mozgó BMW-k, elakadt teherautók és szakadó hó.
7.45-kor, az autópályán letettünk arról, hogy elérjük a gépet, elküldésre kerültek az sms-ek, hogy ne várjanak minket haza, csak délután vagy este.
8.07-kor kiszálltunk a taxiból a reptéren a körforgalomban, mivel autót már engedtek be a terminál elé. Természetesen kifizettük előtte az összeget, amit az óra mutatott: 115 GBP. 

8.15-kor, 5 perccel a hivatalos indulási idő után becsekkoltunk a gépre és megint megnyugodtunk, ma már másodszor, hogy megérte kifizetni az ideútra a taxival együtt a 140 fontot, mert csak elértük a gépet, innentől már csak a késés nagysága a tényező.
Kávé-süti-kicsi bevásárlás után megejtettük az útlevélvizsgálatot, levetkőzéstől fölöltözésig. 
Elindultunk megnézni az indulási kapu számát, és helyét és a tábla szemrevételezése után Miami Vice-osra vettük a figurát: úttörés a tömegen keresztül rohanva az épület túlsó végéig, mivel utolsó hívás villogott pirossal a budapesti járatnál. Ott az járt a fejemben, hogy nem mehet el a gép, ezen nem bukhatjuk el. Szilvi rohant utánam, mint a legkeményebb szájmon templáros angyal, lobogó barna hajjal, magassarkúban, pár lépéssel lemaradva. Gate 14: Nyugodtság – mondták rezignáltan, törölték a gépüket, ezért volt utolsó hívás. Mérges már nem is bírtam lenni.
A rákövetkező program: visszaszerezni a csomagunkat, a többi, velünk együtt induló wizzair gép utasaival együtt, ami nem volt sok, csak Közép-Európa minden nagyobb városába ment volt szekér (Gdansk, Varsó, Krakkó, Budapest, Kolozsvár, Bukarest, Kijev etc). Pik-pak meg is történt egy 50 perc alatt és fél 11-kor már álltun sorba az átfoglalásra a helyi utazásközvetítő wizzair-ügynöknél, ahol kettő darab munkaállomáson próbáltak a lehető leggyorsabban segíteni annak a 2000-2500 embernek, aki szeretett volna elutazni. Közben a reptér összes induló járatát elkezdték törölni, így már nem csak a wizzair-esek szoptak, hanem kollektíven mindenki be volt büntetve, így a sorbanállók száma fölugrott 15-20 ezer környékére. A helyi erők megtettek mindent, hogy segítsenek, osztogattak ügyfélszolgálati telefonszámot, hogy ne kelljen sorban állni. Ebben a telefonszámban az volt a legjobb, hogy emeltdíjas (6 font / perc) és a T-Mobile hálózatából le van tiltva a típusa miatt, plusz a nálunk lévő 3 mobiltelefonból 2 lemerült, köztük a pannonos is, amivel esély lett volna az átfoglalást telefonon megejteni, így maradt a sorbanállás. A pulthoz sikerült megérkezni 12.30-ra és 2 perc alatt elintézni, amit kell. Szerdán reggelre kaptunk helyett. Addig meg szabadprogram.
{Nem szabad elmulasztanunk, hogy megemlékezzünk két magyar versenyzőről, akik szintén lemaradtak a pesti gépről. Egy néni, akik fémig visszakooptt koronás fogazatán kívül azzal hívta föl magára figyelmet, hogy egy szót nem beszélt angolul, nem volt nála font és nem volt egység a feltöltős telefonkártyáján. Kifejezetten viccesnek éltem volna meg a helyzetet, ha nem a leírt körülmények között történik, amikor megkérdezte az afroamerikai származású alkalmazottat a pénzváltóban, hogy “Egy(mutatta hüvelykujjával)! Forint! Magyar forint! Mennyi(kérdőjelet rajzol a levegőbe)? Font!”
Emellett hozzácsapódott egy oldalt felnyírt, egyébként lófarokba fogott hajó, körszakállas csávóhoz, Zolihoz, akiről Szilvi jelenlétében kiderült, hogy csak testben férfi és nagyon bántja, hogy férfinek kategorizálják – én akkor nem volt jelen, mivel kártérítés nyomtatványt vadásztam.}

Már csak lecsengése volt az eseményeknek, hogy végül visszatértünk a városba, vonattal, majd metróval és helyi érdekű vasúttal(amin marhavagon szintjén sűrítették az embereket) eljutottunk vissza Micihez egy szűk 2 és fél óra alatt. Menetközben realizáltuk, hogy az angol főváros is megismerte a redkívüli hómunkás fogalmát, amin ugyanúgy jót röhögtünk, mint már mindenen, ami történt. Összesen nagyjából 12 óráig tartott, amíg Lutonon keresztül visszaértünk a Canary Wharf-ra.

Jelenleg úgy állunk, hogy tegnap estére abbamaradt a hóesés, sőt olvadás kezdődött, ami jelenleg (GMT 15:11, Február 3) is tart, szépen kitisztult az ég, kipihentük magunkat, távolról, internet segítségével dolgoztunk egy kicsit, és várjuk a holnap reggelt, hogy nekivághassunk ismét az útnak. Az utolsó hír ma reggelről a lutoni reptér oldaláról, hogy a ma reggeli wizzair gépeket is törölték, közte a budapestit is. Holnap jelentkezem még a végkifejlettel. Vagy Budapestről, vagy Londonból.

🙂

(Ja és az utolsó érdekes adat: Londonban az elmúlt 20 évben nem esett 24 órán belül 40 centiméternyi hó.)