Közzétéve:

BK 2008

Nagyjából egy esztendővel ezelőtt megemlékeztünk a szenteste előkészítéséhez kapcsolódó fafaragós-főzős-szaloncukorkötözős órákról és tanácsot adtunk annak kezelésére vonatkozóan. Idén tárgyaljuk röviden azon kötelezettséget, melynek mentén minden rokonunknál vizitálni vagyunk hivatva.

Szenteste alapvetően hízó liba szintjén került a testünk megtömésre, talán a módja, az önkéntesség, egy fokkal kellemesebb. Másnap reggel pedig az előző esti maradék, esetleg némi házi húsáru, vagy sütemény kerül bőségtálként az asztalra. Pedig kb nem vagyunk éhesek egy hétre előre. Majd amikor mindenki összerakta magát, akkor elkezdődik a fergeteg party: elmaradt ajándékcsomagolás, öltözés, hova megyünk elő-mennyire vagyunk késésben felütéssel. 🙂

Aztán a rokonságnál kezdődik az előző nap előről: a ház asszonya nyilván kitett magáért, ezért legalább három fogás és öt fajta sütemény elérhető. A kötelező süteménylista: diós bejgli, mákos bejgli, zserbó, hókifli (más néven: “húszdekás”), pogácskák. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy: főétkezés az összes étekkel, majd a sütemények – közben pálinkával, sörrel, borral történik a a savháztartás rendben tartására többszöri próbálkozás – kerülnek az asztalra és az étkezés utáni terefere közben kényszeréssé válik a táplálkozás, quasi orálisan fixált lesz mindenki: vagy eszik, vagy iszik, vagy dohányzik, vagy ezeket kombinálja. A súlyosabb, ha egy nap töb helyre kell menni, mert akkor a szituáció még egy sokfogásos étkezéssel kerül nehezítésre.

Sokszor próbáltam magam kényszeríteni a mértéktartást valamely formáját ezekre a napokra, természetesen kevés sikerrel, mert mindig eljött az a pillanat, amikor azon vettem észre magam: folyamatosan táplálkozom és próbálom bizonyos időközönként szétcsapatni valamivel a gömböccé fejlődött gyomromban háborgó tengert. A legveszélyesebb, amikor már a mindegy milyen ízű szénsavas üdítőtől várom a megváltást szorult helyzetemre.

Ám egy biztos: ellenállni felesleges. Az ünnepi ételek invázióját és a süteménytornádót folyamatos és diszkrét ivással kell megpróbálni túlélni. 🙂

Kellemes és Békés Karácsonyt Mindenkinek!

Közzétéve:

Karácsonyi mese – A recept

Valahol messze, túl azokon a szőlőhegyeken is, ami már nem Csányi család birtokának részét képezték, élt a Húshegy lábánál, Brion falucskában egy család, akik hússütők voltak. A legkisebb fiú – ki más, ugye – bizonyos Dió Erik, volt az, aki készült átvenni a családi kifőzdét épp karácsony előtt, mivel két bátyja – miután visszaperelték a “Dió” nevet ifjabb Sváby Andrástól – éppen a fővárosban dolgozott azon, hogy kiváló éttermet csináljanak a Dió nevű vendéglátóipari egységből.

A legifjabbik Dió valami nagyon nagy különlegességet akart kitalálni a helyieknek, akik minden december 25-dikén összegyűltek Dióék kis kantinjában, hogy megegyék Jézus és mindenki más tiszteletére a legjobb, legnemesebb ünnepi bélszínt és ezzel koronázták meg az évvégi ünnepeket. Már hetek óta bújta a család receptjeit és szakácskönyveit, mire az egyik régi, vastag, nagy ‘S’ betűvel ellátott könyvben megtalálta azt, amire vágyott, amiben fantáziát látott: Balatoni szarvasbélszín Boncmester módra. Beleolvasott a leírásba és kiderült számára, hogy a falu melletti kastélyt oly sokáig lakó Mici gróf által kifejlesztett és világhírűvé vált Mici Update egyik alapreceptjéről van szó, amihez azonban speciális pácra van szükség. A pác leírását viszont nem lelte sehol. Ekkor fordult édesanyjához és nagyanyjához, akik elmesélték neki a recept és a pác leírásának különös, szinte szívszaggató történetét.
Amikor Mici gróf életmódrendszere kialakult, akkor a boncmester pác lényegében elixír szintre emelkedett, hiszen a követők ebben látták annak titkát, hogy a napi 70-80 deka bélszín és 17 sör elfogyasztásának betartásával sikerüljön elérni a legalább 130 éves életkort. Az alapító mindenkivel megosztotta a titkot, régi szakácskönyveket nyomatott újra, hogy mindenkihez eljusson az információ. Amikor aztán a világhírnévtől övezve, ám megfáradva visszavonult Chateu Brionba, birtokára, akkor irigyei elkezdték fölvásárolni vagy megsemmisíteni könyveit.
Gróf Micit ez nem izgatta, sőt újra régi szenvedélyének hódolva eladta kastélyát és a világkörüli orgonakoncert-sorozatra indult családjával és a sárospataki Református Kollégium kórusával együtt. A kultikus hellyé vált birtokot többen meg akarták szerezni, ám végül a Trigránit jutott hozzá konspirációval, megelőzve a Reci Holdingot. A nagyvállalat természetesen nem kívánta megtartani az impozáns épületegyüttest, hanem némi átalakítás és felújítás után, kéz alatt, továbbadta Leslie Benkének, aki a dédapja által alapított Glutamát-vegyimüvek tulajdonosaként tett szert milliárdos vagyonra. Ez a fiatal mágnás őrizte az utolsó példányt a boncmester-pác leírásából, de semmilyen körülmények között nem kívánta azt másnak rendelkezésre bocsátani… Így volt ez addig a napig, amíg hősünk, Erik, meg nem ismerte a történet részleteit nagyanyjától és anyjától. Ezt követően nem is tudott mást tenni, mint inni. Lement tehát a brioni kocsmába és elegáns pálinkázásba kezdett.
Közben folyton azon járt az esze, miképpen tudna szert tenni a híres receptre. Az ötödik pálinka után asztalához telepedett egy helyi erő, akivel hosszasan beszélgettek a pácrecept történetéről és aki végül megosztotta vele az egyik legendát, miszerint a recept kitalálója és első leírója, bizonyos Váncsa István a Húshegy utáni magaslaton, a K-2 csúcson lakik, Carpaccio város mellett egy tanyán, aminek ő maga az Édes-Savanyú Káposztalak nevet adta, és amit a helyik csak ÉS-nek hívnak. Így a fiatal Dió – erőt merítve még van öt pálinkából – autóba ült (nem ám, csak viccelek!), fölkerekedett és elkocsizott a szakállas bölcshöz, aki épp valami könnyű spanyol bort iszogatott egy csülkös paella után. A csülök illata belengte a környéket, és azonosítható volt benne némi szárazkolbász, valamint a nagy darabokra vágva, kis fokhagymával együtt megpirított és a ropogósra sütött csülkös-rizses-kolbászos keverékhez forgatott sonkahagyma aromája is. 
Erik barátunk – miközben hallotta a erdei ragadozók gyomrának korgását a paella illata kapcsán – elgondolkodott, hogy milyen kiváló lenne egy jó húsos, főtt császárhússal serpenyőben megfutattni egy kakukkfüves, póréhagymás gnocchit, majd némi rizlingfröccsel együtt beküldeni a hasba… A gondolaton felbuzdulva bezörgetett a kapun. Bentről jóllakott “Igeeeen” volt a válasz, amelyre belépett a házba. A karosszékében ételfilozófiai kérdéseken rágódó Váncsa tanár úr fölnézett és kérdően figyelte a jövevény Diót.
– Mi szél hozott, Édes Öcsém? – tette föl köszönés gyanánt az első kérdést a Gurman. Hússütő barátunk erre röviden összefoglalta jövetele célját, melyen a Bölcs nem lepődött meg egy kicsit sem. Rövide összefoglalta, hogy többen próbálkoztak már az információk megszerzésével, de nem bírtak sikerrel átjutni a három próbán, amiket elébük állított.
– Kívánsz-é te is élni a lehetőséggel, Kedves Dió? – tette föl második kérdését a Gurman, és fölvonta szemöldökét, ami által szabadelvűen magas homloka szinte a feje közepéig hátracsúszott.
– Egy életem, egy halálom… – kezdte volna a mesébe illő fogadkozást a hős Erik, de házigazdája leintette.
– Legyen először az, hogy mondjál öt szinonímát a kenyér végére… 
– Sercli, gyürke, dumó, fara, pilise – sorolta a hősünk, amire még a bölcs Váncsa is csak kerekítette szemét.
– No, ez nem rossz, de lássuk tudsz-e te komolyabb dolgokat is a konyháról. Mi a rendes magyaros neve a bélszínnek?
– Hát, van ugye a fehérpecsenye, a feketepecsenye, de bélszínt kizárólag a vesepecsenyéből készíthetünk. – válaszolta rövid gondolkodás után Erik.
– Pompás – simogatta meg szakállát a Gurman és erősen elgondolkodott, mi is legyen a harmadik próba. – Mennyi reszelt parmezánt teszel a penne tetejére előre csomagoltból, Dió?
– Ha ilyet cselekednék, azonnal azt kívánnám, hogy leszáradjon az a kezem, amivel elkövettem – válaszolta megdöbbenve a pácvadász.
– Hm. – mondta a bölcs, majd lassan a komódhoz fordult, kinyitotta egyik fiókját és kivette belőle a receptet tartalmazó, keményfedeles könyvét és felolvasta azt. Egyszer. Aztán az ajtóhoz kísérte Dió Eriket és egy kézfogást követően útjára bocsátotta. Hosszasan nézte a távolodó alakot és elérzékenyült egy pillanatra. Az elérzékenyüléstől pedig egyből megkívánt egy falat libatepertőt, lilahagymával, házikenyérrel, zsírjában sült libamájas kenyérrel és egy nagy bögre tejjel. Miközben összeállította ezt, elmerenget múlton és jövőn, valamint a tényen, hogy immár 245 éves, a Mici update-nek köszönhetően.

Eközben Dió Erik szinte szaladt, hogy mihamarabb a pácba, a sűrű vörösboros-fűszeres-fokhagymás szószba márthassa a szarvas legjavát. Amikor hazaért, önmagát fékezve, nagy pontossággal állította össze az elegyet, majd vágta 19-20 dekagrammos darabokra a megtisztított, előkészített szarvashúsrudat. Tudta, hogy az a két nap, ami még karácsony első napjáig hátra van, elegendő lesz a húsnak, hogy fölvegye a zamatokat. – Csak el ne felejtsem néha megforgatni! – véste eszébe és indult el aludni a hosszú, fáradtságos nap után. Szinte egy perc alatt elszenderedet, de csukott szemmel is mosolyogva, lelki egyensúlyát megtalálva, a világ felé békét sugározva készült arra, hogy bükkfa parázson közepesen véresre süsse, majd áfonyás pecsenyeszafttal és fűszeres tepsisburgonyával szervírozza a Balatoni szarvasbélszínt Boncmester módra Brion lakóinak.

Közzétéve:

Örvény (Maelstrom)

Nem tudom, emlékeztek-e még erre a tündéri és hátborzongató, norvégnak tűnő (valójában brit) keddi sorozatra a nyolcvanas évek második feléből.

Engem éveken át kísértett.

Legutóbb egy indiai étteremben jutott eszembe, ahol valami nagyon elmebeteg hegedűzene szólt (ugyanaz a pár ütem ismétlődött másfél órán át, de az amnéziás pincérnek ez nem tűnt fel). Vacsora után nekiálltam megkeresni a filmet a Google-n. Nem volt olyan egyszerű. Beírtam, hogy “Ingrid”, “Annemarie”, meg “dolls” meg “series”. Aztán meglett, és Youtube, és igen!  Fent volt az egész! Végignéztem, és annak ellenére, hogy emlékeztem a végkifejletre, megint hatott.

Jól megmondta az egyik kommentelő:

“That fucked-up doll crying without any explanation… Scared the shit out of everyone born in the 70’s”.

Part 1:
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=5Ncr4O8DI3g[/youtube]

Part 2:
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=yAdfIOVW770&feature=related[/youtube]

Part 3:

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=oWix082BBlw&feature=related[/youtube]

Part 4:

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=SlKB30H-b9U&feature=related[/youtube]

Part 5:

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=olvz8y9Ih5o&feature=related[/youtube]

(Fent az első 50 perces epizód darabjait linkeltem a hat epizódból. YouTube-on ott van az összes. Enjoy!)

Közzétéve:

Az ösvény

Budapest, Árpád-híd budai hídfőnél lehajtó a Pacsirtamező utca felé. A lámpánál a fotón szereplő szakember ösvényt taposott a lámpától a híd felé az első három-négy autó hosszáig kitaposta az útját.

Technikája a következő: két kézzel fogott újság, lehajtott fej, lesütött szem és lassú séta az jól megszokott útvonalon. Ha kapás van, lassan odakanyarodás és a bevétel felmarkolása. Mindig az évszaknak megfelelő, konszolidált, tiszta ruházat, ápolt megjelenés. Ez is egy munka, legalábbis neki.

Fényképek-0002.jpg

Közzétéve:

A nő, akinek nem volt sorsa

Ildikónak sem volt világos soha, hogyan keveredett erre az útra. A kálvinista Róma utcáit koptatta gyermek- és leánykorában. Édesapja színházi rendező, édesanyja tanárnő… Ebből az értelmiségi, politikától – deklaráltan – mentes családból került a fővárosba, az ELTE-re, magyar-töri szakos bölcsésznek… Utána hozzátette a filozófiai kiegészítőt, a népi írók érdekelték… Aztán már a népi írók nem annyira, mint inkább a nép. Gimnáziumban (Móra Ferenc…) aztán Keszthelyen tanít filozófiát (marxizmus-leninizmus?), aztán a KISZ KB keretein belül gyomlálja a kultúrát, annak Kultúrális Osztályán.

Tesz még egy kísérletet, hogy tehetségéből éljen meg, mivel az MTA tagjelöltjeként kutat, tudóskodik… Nem sokáig, mert az MSZMP KB ultúrális alosztályára csábítja hitvallása, hogy onnan továbblépve megkapja a jó kádernek járó civil pozíciót akkortájt, a nyolcvanas évek közepén, amikor elkezdődik a politikai tőke gazdasági és kapcsolati tőkévé konvertálása azokban a fűzfaligetekben, ahol Ildikó, a mi Ildikónk, Homérosz és Platón elvtársak antik elvei mentén, Illyés Gyula mondatait oly sokszor megrágva szolgáljata A pártot… Szóval ’86-tól 95-ig a Gondolat Kiadó élén állt ő, függetlenül minden politikai erőktől, a kultúra szolgálatában… Majd 49 esztendősen, az élcsapat, az utolsó nagy, Komócsin szép szavain felnövő kommunista generáció tagjaként a barikádokra vezesse a népet, ahol a sok istenadta utolsó forintját is jövedéki adós termékekbe vagy adóba forgatva megteremtse a Köztársaság tér nehéz, susogó műselymeinek és minden egyéb költségeinek árát.

Ildikó, aki Csepelről hódít, és több, mint 14 éve veszi föl a kesztyűt sziget éjszaki fokán mindenkivel, aki el akarja tántorítani a proletariátust a szocializmus fölépítésétől. Ott, ahol ő áll, ahol és ahogy ő kinyilatkoztat, ott nem lesz gázáremelés. De a kérdés, hogy meddig lehet ilyen hiteltelen, de öntelt módon, a magabiztosság fátylába burkolva a vidéki értelmiségi gyökértelenségét, kapaszkodni abba a műmárvány szobortalapzatba, aminek a tetején mindig az éppen aktuális Vezér húzza ki magát, a felelősség alól… A párkány néha széles, néha szűk és csúszós, de Ildikó ott fogja tartani magát, amíg valaki rá nem tapos a kezére és azt nem mondja neki: “Eleget hazudtál már, menj haza és hamarosan keresni fog valaki néhány felügyelőbiztossági vagy igazgatósági kinevezéssel. Megpihenhetsz.”

Közzétéve:

Red

Ma megláttam ezt az ÁBÉCÉBE:

StrawberryCheesecake

És persze rögtön ez jutott eszembe:

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=d9hki7mH-Vo[/youtube]

🙂

Közzétéve:

Égető bizonyíték – Burn after reading

A két Coen ebben az évben kétszer gyalulja mentálisan simára a Földgolyót. Tudom, hogy a sajnos törzsközönsége bevallottan nem nagy mozijáró, de a Fargo, a Nagy Lebowski a Kegyetlen bánásmód vagy a Javier Bardemmel és a légnyomással pusztító Nem vénnek való vidék az, amit azért mindenki ismer szerintem. Ám most valami újabb, másfajta következett (be). És mindent vitt.

Ethan és Joel Coen összeválogatta ismét kedvenc és jól bevált színészet, akiknek jutalomjátékukhoz megrajzolták a legsivárabb átlagpolgár problémáit és azt, ahogy ebből ügy lesz, ami aztán pont annyira az, mint amennyire nem. Brad Pitt egy síkhülye edzőtermi masszőr, George Clooney konkrétan paranoid pinabubus, John Malkovich állástalan alkoholista, kevés találkozás ponttal a filmen belül, de a legváratlanabb helyzetekkel és következményekkel. Kiváló női karakterszínészek (Tilda Swinton és Francis McDormand) kísérik, sőt inkább irányítják az eseményeket, mozgatják a szálakat. A végkifejlet olyan szinten odab@sz egyszerűségében és frázisaiban, hogy a teremben ülök nem hiszik el a végén, hogy ilyen van. Én sem hittem, mi sem hittük.
Kiinduló pont: a perspektívamentes CIA háttérmunkást kirúgják, mert alkoholista. Feleségének ez jó ok arra, hogy ügyvédet fogadjon és a váláshoz adatokat gyűjtsön férje számítógépéről, többek között annak emlékirataival együt. Az ügyvéd titkárnője azt elhagyja egy konditeremben, és az ott dolgozók megtalálják…

Nem csak padlófogás, hanem Magyar-vándor a parkettán, ami utána látható, élvezhető.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=B5_IE28bd74[/youtube]