Matteo Étterem

Nem azt mondom, hogy Budapest gasztronómia térképének fehér foltját fedeztük fel, de egy számunkra kevésbé ismert és látogatott étteremben töltöttünk el egy szombat délutánt most szombaton.
A Matteo-ban tavaly nyáron is már voltunk egyszer az én kicsi feleségemmel. Az élmény akkor is rendkívül kellemes és értékes volt, most azonban behatóan megvizsgáltuk újra a konyhát, meg mindent. Ebben a Sajnos szerkesztőség két hivatalos étekfogója, Mici és Reci volt a partnerünk.

Matteo

Mici foglalt asztalt, így a kellemes zöld sarokban vehettük kezünkbe az étlapokat. El is sikerült szemlélődni mintegy 40 percet a kínálaton, egyre izzadva, egyre jobban feszengve. A pincér negyedszerre is olyan barátságosan jött és érdeklődött, amilyen barátságos maga az étterem és annak eleganciája. Reci egy Matteo tányérhúst vállalt, Szilviám enyhén csípős hallevest kért, Mici pedig Tapasz-fogatot vállalt. Ennek jelentős részét libamáj tette ki. A tapa-kvintett az alábbiakból állt össze: libamáj tatár pirítóson, szarvassonka diós sajtkrémmel töltve, uborkában érlelt borsos sajt olajos magvakkal, pármai sonka bébikörtével, füstölt libamáj mazsolás fenyőmaggal.

Megrendeltük és megjött. A levesek igen méretes adagok voltak, amelyek közül kiemelkedett Recié, aki egy tányér húsleves mellé egy tányér párolt marahúst és egy velőscsonthegyet kapott. Én megettem a kapros-tejfölös kakaslevest, amely igazi tradicionális, sűrű, laktató, húsos leves volt krémesen, nem túl fűszeresen, de ízesen. Mindenki megkínált mindenkit, ennek legnagyobb májere Mici volt, aki mindenből evett, de maradt nekünk is a kóstolótáljáról, mert nem picik voltak a tapas-k. Szilviám hallevese tele volt könnyű halhússal, kagylóval és rákkal is és elmondása szerint igen ízletes volt. Nekem a lé jött be a legjobban, kicsit távolkeleti vonulatot idézett. A többiek remélem leírják az élményeiket.

Főfogásként teljesen különböző variációk érkeztek az asztalra. Szépséges szerelmem egy roston gomolyát vállalt szicíliai salátával, Reci (aki ravioli hiányában lemaradt a vargányás ravioli szarvasgombás vajban pirított libamájjal című kompozícióról) vállalt egy körtével sült libamájat, mézes chiantimártásban burgonyapürével, Mici bélszínérmét fogyasztott szarvasgombás csontvelővel, kockatojással, parmenzános rizottóval, nekem pedig borjúpárna jutott vargányával bélelve, spenótos gnocchival. A magam részéről a vargányás borjú igen zseniális volt, amihez nagyban hozzásegítette az is, hogy pármai sokába volt csavarva és így kisütve. A gnocchi nagy kedvencem, és a spenóttal összeforgatva pazar volt, megtartotta ízeit, mivel sajtot sütöttek-olvaszottak reá. Azért jött be nagyon, mert könnyű volt, de mégis jóllaktam vele és ültek az ízek.

A jóllakás legfelső szintjére való elérés következett be, minek eredményeként csak egy darab desszert került az asztalra: egy csokoládétorta forró, folyékony csokoládéval, Bailey’s likőrhabbal. Ezt rendeltük, és bár én a likőrhabot nem tudtam azonosítani, egy jól sikerült csokis költeményt fogyaszthattunk el, kiváló csokis piskótába csomagolt forró csokikrémmel és eperrel…

A Matteo összességében élmezőny, ahol megkapjuk egy ötcsillagos szállodai étterem eleganciáját és minőségét (vagy annál jobbat), korrekt áron egy kisvendéglő barátságos, jókedvű szervízével és porcióméreteivel. Tehát ár-érték és mennyiség-minőség aránya is optimális. Tartsák meg eme jó szokásukat, biztosan visszatérünk még. 🙂