Közzétéve:

Meeting Art

Drága barátaim, új sorozatot indítunk Meeting Art, vagyis “értekezlet-művészet” címmel!

A lényeg, hogy multibérrabszolgák lévén jó sokat járunk mindenféle megbeszélésekre, azaz meetingekre (igen! Értekezlet!), melyeknek hasznossága erőteljesen szór a normál eloszlás mentén (tudni kell nem elmenni is meetingekre ofcourse, ez az igazi rutin). Mindenesetre hasznosságtól függetlenül muszáj az embernek szórakoztatnia magát valami aprósággal, miközben a komoly munka folyik. Kompenzáció, némiképp. Ekként legfőképpen rajzolgatunk, én legalábbis azt szoktam. Külön öröm, hogy most egy (mit egy, A) rendszerkonverziós project kapcsán közös meetingjeink vannak Bubuccal meg Aribarival. És a meetingen rajzolgatásnál, kollázs alkotásnál, szobor formálásnál, fotókompozíció készítésnél már csak egy dolog jobb: közösen tenni mindezt, majd lapítva, vinnyogva röhögni az eredményen.

Az alkotások többsége egyéni és közös rajz (melyeket scanner híján le fogunk fotózni és úgy rakjuk fel ide), de most kezdésnek nézzük meg mit lehet kihozni egy rendszertesztelési megbeszélésből két darab fogpiszkáló és egy mobiltelefon fényképezőgépe segítségével:

Meeting Art

Köszönjük a figyelmet.

Közzétéve:

Geci Beerboard Top 30 – 1981

Ezek a felvételek említésre méltóak a 80-as évek második esztendejéből a slágerlisták élére felkúszók közül: ‘The Tide is High’ – Blondie, ‘Woman’ – John Lennon, ‘The winner takes it all’ – ABBA. Mindemellett lehet-e korszakos egyéniségről, zseniről beszélni, ha valaki nem egy, hanem több területen alkot valamit és ezek közül egyik a zene, a könnyűzene. Eddigi négy tárgyalt slágerünk jó előadó, jó zenekar, jó zeneszerző és jó szövegíró termése. Picit kilépek, kilépünk ebből a helyzetből és ’81-ben valami kicsit oda nem illőt tárgyalok. Ahogy a gomba a fa testén, olyan számomra adott év befutója, ez a nő…

Barbra Streisand – Woman in love

Ki ne ismerné ezt a széphangú, ám szépnek nem annyira mondható amerikai nénit? Énekes, és színész, ez vágó, ám polihisztori magasságokba tör az internetes infók alapján: színházi színész is, zeneszerző, filmproducer, filmrendező és politikai aktívista – liberális(fekete pont… lenne, ha nem tudnánk, hogy vére viszi ebbe az irányba… case closed – back to the music). Sokáig azt hittem, hogy Barbara ő és csak művésznév a Barbra, de nem, mégsem. Jahve keresztségében jött a név, így már különleges. De tényleg. Amikor ’81-ben elénekelte ezt a dalt, akkor már Oscar-díjas színésznő 15 éve és a 5 éve Oscar-díjas énekes is. Ekkor már a legismertebb és legsikeresebb popénekes az USÁ-ban. A statisztikák szerint csak Elvis és a Beatles adott el több albumot nála. Az 1980 szeptemberében megjelent Guilty című album alkotói a Bee Gees tagjai, írója-producere Barry Gibb bácsi. Ennek fényében nem furcsa, hogy nem igazán lehet rá kiírni, hogy “hozzáadott cukort nem tartalmaz”. 🙂 Szerintem a Woman in love a világtörténelem legjobb szerelmes nótája. Azt hittem a múlt hétig, hogy a hangszerelés szimfónikus zenekar, némi zongorával és szintivel.(Nyilván szánalmas hallásom miatt.) Namost ehhez képest a Gibb fiúk normál zenekarra hanszerelték föl: szóló, basszgitár, dobok, ütőshangszerek(szinezőanyagnak), zongora, szintetizátor, vegyes vokál és előtte Barbra-mama. A hang szárnyal, elég korrekt kitartások és hajlítások. Látszik, hogy a lyány képességeihez igazították a cumót. Szuperség. Amikor hallgatom, elégedetten cuppogok lélekben, mint egy jóllakott csecsemő.(Közben pár szolíd, néma puki…) Ringatózok és ez olyan jó. Pont kellemesen hosszú, 4 perc alatti terjedelem. A háttérben a zenekar Stúdió 11 jelleggel üzemel(természetesen nem maradhat el Dobsa Sándor neve sem – a vájtfülüek tudják, miért), és megkeletkezik a tökéletes kompozíció. Arról már csak félve nyilatkozom, hogy nagy bravúrokkal nincs teletűzdelve a zenei rész, bár így érzem, mert “félek”, hogy miután Áci szétszedi a dalt, kiderül, hogy ennél profibbat nem sikerült domborítania azóta senkinek… De had jöjjön. Ahogy újra és újra a halk, óvatos, szemérmes kezdés — “Life is a moment in space”… Dirimdürümdamdaram… Subidubidú.

Közzétéve:

Geci Beerboard Top 30 – 1980

Ronald Reagen lesz az USA elnöke, John Lennon eltávozik, kényszerből. Zeneileg azonban nem állunk jól. Felkúszik a listákra a Lipps a harmatos ‘Funkytown’-nal, Diana Ross az ‘Upside down’-nal, jön egy kis Queen(‘Crazy little thing called love’). Majd a lassan kifulladó diszkónótákat jól lenyomja a McCartney a ‘Coming up’-pal, valamint a Pink Floyd az ‘(Another brick in) The Wall’-lal. Ezek elementáris zenék, csak távol állnak tőlem, mint Walton “pezsgőtől” a palackban erjesztés. Így a számomra marad a langy diszkó, keverve valami pop-os, soul-os, R&B-s romantikával.

Kool and The Gang – Too Hot

Mit tagadjam, szeretem ezeket a jersey-i srácokat, akik mindig azt nyomták, amire igény volt, így most 4o év után igazi lakodalmi bulizenekarnak hatnak. Kezdték 1964-ben. A Bell fiúk, Robert(aliasz KOOL :)) és Ronald George Bell dobossal együtt. Fúvósokkal jazz irányt vettek először, aztán R&B és funk vonalra váltottak, majd ehhez társult a diszkó és a pop, ami felkapottá tette őket. Konkrétan a 73-as albumukon található Jungle Boogie után semmi maradandót nem sikerült rákarcolni a korongokra, és ez a periódus ért véget a 79-es Ladies’ Night-tal, ami tartalmazza a kiválasztott dalocskát.
A Too Hot az igazi későhajnalban a parketten nagyon összesimulós, részegen szerelmet siratós dal. Diszkóalapok, némi halk fúvóssal, pont olyan sebességre ütemezve, amitől mindenfajta változtatás nélkül alkalmas a nóta rádiós lejátszásra is(napjainkban néha felcsendül a Sláger Rádió Szerelem hullámhosszán című párkapcsolat-menedzselő műsorában). A szöveg mézzel kevert nyál, az énekhang cukorszirupos trubadúr zümmögését idézi. Nekem “pontyjó” kategória, lelazulok, picit elolvadok, elmerengek rajta. A háttér halk fúvósai(főleg szaxofon/ok/, ha jól veszem ki – persze lehet, hogy nem) annyira az amerikai filmek olyan élőzenés, fehér szomkingos énekessel, elegáns zenekarral esti eseményeit idézi(amiken a nagy csókok, a nagy leleplezések történnek), hogy némileg elmosolyodom rajta. Szóval a “Too Hot” nekem tetszik.

Ui: Nem tudom mennyire igaz, de állítólag a Kool and the Gang a zenei világ legtöbbet szemplerezett előadója… mindesetre érdekes, mert ezek szerint nem csináltak szar dolgokat, vagy ha igen, akkor olyat, ami később is hasznosítható bevételszerzés érdekében. 🙂

Közzétéve:

Geci Beerboard Top 30 – 1979

A diszkó éve, kérem. Olyan anyagok vannak a listán, amiről mindenki tudja, aki valaha elment a diszkóklubba, hogy soha meg nem szűnő hatású szerzemények. A teljesség igénye nélkül: Anita Ward – ‘Ring my bell’, Rod Steward – ‘Da ya think I’m sexy’, Earth, Wind and Fire – ‘Boogie Wonderland’, Village People – ‘Y.M.C.A.’, Sister Sledge – ‘We are family’, Patrick Hernandez – ‘Born to be alive’. Erős mezőny, amihez még hozzácsapom a Dire Straits örökbecsűjét ‘Sultans of swing’ címmel. 🙂 Aranyos társaság, amiből kiemelkedik egy szép csokibőrű lány, mindent felülíró, nem kifejezetten diszkó jellegű, ám kifejezetten vérpezsdítő nótájával, ami azóta a Melegmozgalmak egyik himnuszává nemesedett.

Donna Summer – Hot Stuff

120 millió lemez, toppon maradás a diszkó virágkora után, Grammy-díjak. Eredeti nevén LaDonna Andrea Gaines produktuma, pályája mindez. Sokgyermekes, vallásos családban, templi kórusban énekelve indult, aztán Janis Joplintól elbővülve rock irányba ment. 66-ban a Hair-ben kap szerepet, onnantól musical vonalon mozog és így kerül Európába. Münchenben telepedik le és innen fut föl a világsztár szintre. Mozgalmas útvonalon jut el diszkókirálynői szintre, majd sok jelentős dal és siker után jön el esztendőnk, 1979 és kerül a piacra, a Bad Girls című dupla LP, ami nem csak diszkó, hanem rock, blues, soul és elektronikus zenei stíluselemeket is felvonultatva. A nő és a vele dolgozó csapat elemi hatást fejt ki rövid és hosszútávon is – eme albumból táplálkozik a 80-as években a Eurythmics, a New Order, a Pet Shop Boys, a Bronski Beat, Madonna és a Depeche Mode is. Óriási!!! 🙂 Ezzel DS az első énekesnő a világtörténelemben, aki egyszerre szerepel két dalával a névrokonunknak tekinthető Billboard Hot 100 első 3 helyezettje között.
Maga a nóta. Zúzós kezdet, prögés. Rockdiszkónak azonosítom. Az a fajta elem egy buliban, amire mindenki elindul a táncparkett irányába és üvölti a szöveget, testét rázva. A húroknak odacsapnak bemelegítésként, aztán végig karcol a gitár, tempó erősnek mondható, de semmiképpen nem nagyon gyorsnak. A dob az én kedvencem, amiben még végig érzem, hogy a dobverő és a lábdob is felizgatva hat oda a hártyának, minden érintkezéskor át kívánja szakítani és ezért mindent megtesz, a megfelelő ütemben persze. Donnácska dús ajkai közül zárt hangok jönnek, amelyek a néger nők krémes hangszínével emeli az adrenalint a forró közegben utazónak. Ha nem diszkóban tolom a testem tekergetését, a köztes gitárszólónál kötelező elemként felkapom a léggitárt, majd lenyűvöm róla virtuális húrokat. Pazar. Megizzadva próbálok a befejezést követően visszatérni normál testi és lelki állapotomba. Sokáig sikertelenül. A ‘repeat one’ gombot benyomva hagyom, mert így jó. Egy darabig nem kell más. Kifulladva és kielégülve mondom: “I need some hot stuff baby tonight” 😉

Közzétéve:

Geci Beerboard Top 30 – 1978

És eljövend az Úr 1978-dik esztendeje. Travolta egy éven belül pusztítja el a külvárosi gimit és a táncparketett szűkre szabott csőnacóban. Ehhez a Bee Gees és Olivia Newton-John a megfelelő partner. Az égen szárnyal a sikítozós ‘Stayin’ Alive’, a doronbolós ‘How deep is your love’, az elhadart ‘Your the one that I want’ és az összebújós ‘Hopelessly divoted to you’. A ‘Summer nigths’-ot pedig had ne minősítsem. 🙂 Születnek még kellemes dalok, amiket aztán jól feldolgoznak: ‘Baker street’ Gerry Raferty-től és a ‘Don’t let me be misunderstood’ Santa Esmeraldától, meg pár olyan, ami örökérvényű sláger: pölö a Queentől ‘We are the champions / We will rock you’ vagy a bongyorhajú, végtelenül csúnya Tina Turner juniortól(Bonnie Tyler) az ‘It’s a heartache’.
De nekem az első a – minőséget nem, de közkedveltséget és a könnyű megjegyezhetőséget mutató – listában négy érdekes nevű ember alkotása. Az embereim Anni-Frid Lyngstad, Björn Ulvaeus, Benny Anderson és Agnetha Faltskog(itt az a umlatos = 2 pötty a tetején).

ABBA – Take a chance on me

Az ABBA az európai táncdalzene legnagyobb csillaga. Soha semmilyen előadó nem jutott el a világsztár státuszig ilyen eszközkészlettel. Zeneileg nem egy nagy vasszer, sőt. A könnyűzene tudósai “glamour-pop”-nak nevezik azt a valamit, amit az ABBA megvalósított. Ez a nóta már az ötödik album vezető dala, amikor már mindenhol ismert a csapat. Pár alapvető infó a brigádról: 1966-ban áll össze a két srác, Björn svéd népzenész, Benny híres svéd popzenész. Aztán felcsípik a csajokat, akik nemcsak szépek(koruk szépségideáljához képest meg főleg), de hangjuk is van. A keresztnevek kezdőbetűjéből lesz az ABBA név. A ‘Waterloo’-val húzzák be az Eurovízíós dalfesztivált 74-ben. Utána 75-ben jön a ‘Mamma mia’, 76-ban a ‘Dancing queen’, a ‘Knowing me, knowing you’ és a ‘Money, money, money’. 77-ben csinálnak egy Abbás filmet, amiből keletkezik az ABBA – The Album című LP. Itt váltás van a zenekar életében, mert értelmet és tartalmat adnak a daloknak, a szövegeknek, már ammenyire ez lehetséges ezen a szinten. A ‘Take a chance on me’ szövege ennek ellenére nem elemzendő, hiszen a dal lényege a két csaj, ahogy együtt énekli a nótát. A zenei háttér szintén nem olyan, ahol meg kell hallgatnunk többször a dalt, hogy minden apró technikák és stíluselemet megtaláljunk. Felvetődik a kérdés, hogy akkor miért ez AZ ÉV DALA. A válasz végtelenül egyszerű: a vokál miatt. Ami a dal kezdetén megfigyelhető legerőteljesebben. A lányok énekelni kezdenek és háttérben felhangzik a férfikar: “tékacsensztékacsensztékacsenszcsensz,tékacsensz,tékacsensz,tékacsenszcsensz” és így tovább. 🙂 Ez zseniális. Emiatt szeretem ezt a dalt. Valószínűleg egy erősebb felhozatalban simán elveszett volna a nóta, ám 1978-ban ennyi elég volt, hogy kiemelkedjen a mezőmyből.

(Később erre majd fogok hozni példákat, mert olyan szinten koncentrálódik a slágerek tömege egyes adott évekre, hogy az egészen példátlan.)

Közzétéve:

Vendéglátás a Balatonnál

A fenti téma nagyon sok bekezdést megérne, ugyanis a balatoni vendéglátás ezer sebből vérzik. Ma már nem elsősorban az a probléma, hogy németekre lenne kalibrálva és rettenetesen drága a honi pénztárcának – Budapesthez szokván nem tudnak újat mutatni sajnos/szerencsére – hanem a színvonal teljes és tökéletes hiánya. Egyszerűen nincsenek jó helyek. Egyáltalán.

Azért az mond valamit, hogy mindenki tudja, hogy mi a két jó hely az EGÉSZ déli parton (már aki jár arra nyáron): Zamárdiban az olasz és a Kis Tücsök Szemesen. Ennyi. Finito.

Mintha a balatoni vendéglátósok nem vették volna le, hogy volt itt valami rendszerváltás, a vendégek túlnyomó többsége ma már magyar, és egy picit többet kéne nyújtani a szikkadt lángosnál (már ha van szikkadt lángosunk, ugyanis ez a jelek szerint 2007-ben képes simán kifogyni a strandon! – Hogyhogy?! kérdésre válasz karszéttárás, apró mosollyal), mert már a középosztály legeslegalsóbb szegmense is igényesebbre vágyik ennél, sőt igényesebbhez szokott akár a sarki közértben is. Szóval botrány.

És most a poszt tulajdonképpeni apropója: a lehúzós, legalja szemét, még mindig külföldiekre vadászó balatoni stílus megtestesítője eme étlaprészlet alant. A hely maga tulajdonképpen mindegy is – a Sajnos brigád pontosan tudja, hogy melyikről van szó -, a környéken ez a legjobb helynek számít, ami nagyon szomorú, ugyanis eléggé szar, viszont tényleg a legjobb a környéken…

�tlap

A fordítás pedig nyelvileg challanged olvasóinknak:

Magyarul – Ételeink ára körettel, ÁFÁ-val értendőek (szuper fogalmazás by the way)
Angolul – Az ételek fent közölt árai sem köretet, sem ÁFÁ-t nem tartalmaznak
Németül – Ételeink árai köret nélkül, ÁFÁ-val együtt értendőek

Szép, nemzetek közötti kalibráció, nemde? Valami turisztikai díjat igazán megérdemelnének. Mondjuk felkerülhetne egy ilyen országimázsos “I Love Hungary” plakátra ez a screenshot.
Komment teaser (már ha kell a noszogatás): oroszul/ukránul/eszkimóul/stb vajon hogy lenne?

Közzétéve:

Geci Beerboard Top 30 – 1977

Saját képességeimet messze meghaladó monstre projektre vállalkozom. 30-dik születésnapomat megelőzően szeretném végigvenni az elmúlt 3 évtized legnagyobb slágereit, és kiválasztani a saját kedvencemet minden esztendőből. Semmi vad zenei elemzés, előadói diszkográfia nagy mélységben, inkább csak az élmények felsorakoztatása, amik adott nótához kapcsolódik. Legyen hát az első az 1977-es év és az első slágerszerzemény bemutatása.

Eagles – Hotel California

Már az elején tisztáznunk kell, hogy a nóta és az album maga 1976-ban keletkezett és került kiadásra, ÁM a befutás, a felemelkedés ténye 1977-re tehető.
Ó, 1977. Elvis elhagyott minket, de nem állt meg az élet. A könnyűzene igen színes és lüktető. Napjainkhoz képest legalábbis mindenképpen. Andy Gibb, Kenny Rogers, a rockzene nagyjai, Marvin Gaye, John Lennon, Barbra Sterisand ugyanúgy a páston, mindenki táncol, Rocky bokszol. A klasszikus diszkó a zeniten, ám már kicsit más szelek is érződnek, amik új dimenziókat adnak a könnyű zenének.
Ám, ám számomra a kaliforniai country-rock örökérvényű csapata az Eagles, dalocskája jelenti a csúcsot. Kicsivel megelőzve Al Stewart ‘Year of the Cat’ című melankólikus szerzeményét.

Azt gondolom, hogy 71 és 76 között is nagyot durrantott az Eagles, de főleg amerikát bírták áthatni, majd jött a hoteles nóta, amiben senki nem értette, hogy mi az a COLITAS, de mindenki azt gondolta, hogy a lágy zene, a bársonyos-rekedtes hang és a lassú gitárszóló a dal közepén a ‘colitas’-szal együtt valami igazán ütős lehet. Nekem az első magyar zenetévé a Z+ adásában feltűnő Hotel California uplugged volt, ami megadta a zamatot, belecsavart a hotel marihuánás szőnyegébe és nem engedte, hogy mást keressek, mást akarjak 77-ből, csak ezt. Azt hiszem nem véletlen az sem, hogy a cím kezdőbetűinek rövidítése HC. 🙂 Bár csak sokkal később értettem meg a dal szövegét(a fantázia-alapú félre éneklések miatt önmagam előtt is leégve), és a tényleges tartalmat, lényeget még a többszöri felvilágosítás után sem teljesen, a mai napig, megfogott a kompozíció. Számomra chill-out maradt, olyan nóta, amit hangosan hallgatok, halkan énekelek, és Jim Morrisonhoz hasonlóan, lélekben vitorlázom a sivatag fölött, a kanabisz illatát hordozó szél hátán, hogy végül leülhessek egy hatalmas hajnali szippantásra Glenn Frey, Don Henley és a többiek közé a kanapéra a tengerparti szálló társalgójában.

Nem kell velem egyetérteni, de a H.C. egyedi hangulata predesztinálja önmagát arra, hogy jogosan legyen ott minden idők legjobb 500 zenei felvétele között.