A cigány és a világ leghosszabb kezű nője

Kultúrrovatunk szenvedi el a legtöbb kárt mostanában, de nem annyira van kedvem most nagyon politikai felütésekkel foglalkozni, a munkám mást nem érdekel, viszont ezek az élmények, amikkel mostanában találkozom, azok nem hétköznapiak. Ráadásul recenziót írni mindig nagyon kedves elfoglaltság, mert nem kell nagyon semmilyen formai dolghoz kötni magamat. Így történt tehát, hogy úgy döntöttem a januári táncdarab után, miszerint minden hónapban meg kell tekintenünk valami színházi alkotást és februárra a sors ismét a tánc világába vezetett minket szerelmemmel. Lippai Andrea és FlamenCorazon Arte Táncszínház elődásában a “Szívemben tenger szenvedélyem” című Lorca emlékestet tekintettük meg.

Én személyesen abban a hitben éltem, hogy a Flamenvo egy szenvedélyes, de önfeledt mediterrán tánc és Frederico Garcia Lorca egy világhírű spanyol költő. Az előbbi szinte egyáltalán nem, az utóbbi csak kicsit nem igaz.

Lippai Andreánál, aki a fő táncosa és koreográfusa is volt a produkciónak, spanyolabb magyar flamenco-táncost nem nagyon tudok elképzelni, pedig nem ismerek sokakat ebből a körből, konkrétan senkit. 🙂 Olyan hosszú karjai, kezei vannak a  nőnek, hogy valószinüleg háromszor körülérné Deák Bárdos Mihályt (120 kg fölötti kategóriában versenyző magyar birkozó – a szerk.), ha megölelné. Emellett olyan lágyan tud kemény lenni, mint a teavaj 3 perccel azután, hoyg kivetted a hűtőből. Hajlong akár a sudár jegenye, karjai fa koronájaként lejtik saját táncukat a feje fölött, egy pillanatra sem állnak meg, maximum lassítanak. Hosszú szoknyája alatt két folyamatosan kopogó cipőre van szerelve a lába, ami lehet, hogy felér a törzséig, de az sem lehetetlen, hogy két közepes teljesítményűdízelmotor hajtja őket és nem a cipők sarka kopog a földön, hanem a kompresszor hangja az, ami folyamatosan mozgatja a testet. Azt már nehezebben tudom csak megmagyarázni, hogy mi van akkor, ha egyhelyben áll a nő, csak a karjai mozognak hangtalanul a spanyol gitár halk zümmögésére és mégis hallatszik a kopogás, viszont nincs nyoma a gázolaj szagának, amit a helyzetváltoztató mozgás szele nyilván szétszórna a színpadon és a nézők nem érezhetnék. Ekként ő az este központi tényezője gimnasztikai szempontból.

Verbalice bizonyos Nyári Oszkár, aki Lorca-verseket mond olyan szenvedéllyel, mintha saját sorsát és érzéseit osztaná meg mindenkivel úgy spontán. Semmi pózolás, ő is része a színpadi játéknak, ami folyatosan rajzolja a flamencoval dusított életképeket a színpadra. A versek között csak néhány könnyed van, inkább a 20-dik század első felének küzdelmes  spanyolországi cigányéletét adja vissza, a legkomolyabb szintű érzékleteséggel. Nem csak látjuk, de tapinthatjuk a cigányüldözés verekedéseit, a lakodalmi vígasságot és a bokorbéli inflagranti részleteit. Vers és tánc, valamint ének és zene, élőben. Olyan kavalkád, ami odarántja a móros vonalat és a mediterrán részleteket a térbe. A FlamenCorazon táncosai édesnek látszó nők, imádják a fellépés minden percét, lételemük a mozgás, bájosak és spanyolok ruhástól-frizurástól. Korrekt. Ami kicsit kérdőjeles, az a három magyaros férfitáncos kalotaszegi bokacsapkodással és erdélyi botolóval. Ők az erőt, a zajt, a dörgedelmet hivatottak elegyíteni a műbe, csak a táncházi alapelemek (persze profin) idegenek egy cseppet a hangulattól. A zenekar annyit csinál, amennyit kell neki – jókor, jó zenét, jól. Az énekesnő hangja mezei pacsirtájé, szépsége napsütötte tájra repít. Az élmény a magyar néptánc beütése miatt enyhén disszonáns, de méltő emlék Lorcának, parádéja a flamenconak, átértékelő, ismertterjesztő, kikapcsoló és csodálatot ébresztő.
Alkalomadtán a Nemzeti Táncszínházban járva mindenkinek ajánlom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.