Közzétéve:

Bevezető

2014. augusztus 29-dike volt, péntek. A szokásos Sopronim mellett ültem a Kék Kaktuszban a Minarik Ede téren. Hűvös este volt, a kerthelyiség oldalára felrakták a bambusz térelválasztókat, hogy a Duna felől besurranó szelet némileg visszatartsa. A bekanyarodó 46-os villamos fénye megcsillant Puskás Öcsi bronzszobrának támaszkodó lábán, majd továbbugrott a levegőbe lendülőn, amiről eszembe jutott az a visszahúzós csel, ami után a teljes angol védelem visszavonult még a múlt század közepén. Ott ültem és gondolkodtam, hogy miképpen is telt el az elmúlt egy év, és lettem egyedül a nagy négyesből. Egy éve, 2013 augusztus végén határoztuk el, hogy kéthetente leülünk játszani. Rendes, hagyományos, békebeli pókerezés pár órára, ahogy apáink az ultival tették. Furcsa egy esztendő telt el, és ahhoz, hogy ne csak felfogjam, hanem meg is értsem, le kell, hogy írjam. Magamnak, talán másnak. De mielőtt belevágnék meg kell néznünk, kikről is szól majd a történet.

Jan, általános iskolai padtársam volt. 199 centi magas, kákabelű és vegyszerbuzi. Imádott oltott mészbe ragasztót csöpögtetni világ életében. Sosem tanult, viszont fogott az agya, mint a patex. Utáltuk érte, de megverni sosem tudtuk, mert vagy elfutott vagy a csontos kezével akkora pofont adott, hogy a csöngés napokig nem múlt el a fejünkből. Kémikus is lett belőle felnőtt korára. Amikor már mindketten Budapesten laktunk, megkerestem. Hónapokig tartott, mire sikerült vele meginnom egy sört, de utána hetene egyszer biztosan összefutottunk és ez szépen átfordult kártyázásba, amiből felépült ez a kvartett, amiről most mesélek. Sosem tudtam biztosan miből él, de egy biztos, jobban élt sokkal, mint egy kutató.

Kefe a világ legintelligensebb buszsofőre. Közlekedésmérnökként vezet buszt, mert ezt szereti. Otthonról megkapott mindent, ami ahhoz kellett, hogy egzisztenciája legyen, hát leszarta a nagy gubát, buszosat játszik felnőttként is. Mellette lepkéket gyűjt, meg gázálarcokat. Fateromon keresztül ismertem meg. Egyszer lejött focizni vele, elkezdett emberkedni a sokadik kötény után, amit kiosztottunk neki, mivel nem annyira volt teste a játékhoz, amiből hőbörgés lett és egy hajnalig tartó sörözés. Azóta a társaság része, és évente egyszer elvisz minket a közlekedési múzeumba, busznézőbe. Ez tart már vagy négy éve. Unjuk, mint a szart, de a kedvéért elmegyünk. Mert szeretjük.

Zsebi a mi babánk. A világ legvadabb babája, akit a hosszú vörös haja, a kék szeme és a hihetetlen alakja miatt mindenki megnézett, pedig csak 155 centi magas(?). Kefe próbálta meg felszedni egyszer valami hegyi járaton kb két éve. A telefonszámát meg is szeretze, de tovább már nem jutott. Ugyanakkor pár hónappal az első randikísérlet után összefutott, futottunk a csajszival egy házibuliban. Nálam! Pedig tuti, hogy nem volt a lány meghívva. De egyszer csak ott volt. Egy atlétában és egy rövidnadrágban. Bazdmeg, olyan volt, hogy még ma is uralkodnom kell magamon, ha rá gondolok. ÉS. Megpróbáltam mindent, mindent, amit el tudsz képzelni. A végén még a leitatást is. Aztán én hánytam és ő fogta a fejemet reggel 8-ig nálam. Végül haver lett, akit minden alkalommal, amikor öt unikumnál vagy tequilánál többet iszom, megpróbálok megfektetni, és másnap persze bocsánatot kérek. Nem nagy ügy, már megszoktuk mindketten.

Ja, és vagyok én, aki most beszél. Azaz jegyzetel. Én, kérlek, szakács vagyok. Enyém a Kék Kaktusz. Több névvel is megáldottak, de a legjobban a Szakit szeretem. Öcséimmel kezdtük el a boltot az egyik nyári pizzasütögetős pénzünkből. Nem is lett belőle Gundel, csak egy olyan krimó, ahol van néhány fix kaja, meg minden hónapban kitalálunk valami szezonálist. Van egy egész korrekt törzsközönség, akik sokat kártyáznak és effektív keveset verekednek. Azt is inkább a parkban, Öcsi bácsi lábazatánál. A többit meg majd elmondom menetközben.

Ilyen szereposztás mellett jött tehát el 2013 nyarának vége. Évtizedes szokás szerint szar idő lett augusztus 20-dika után pár nappal. Elmosta a búcsúpecázásunkat Aligán és egy rohadt szeles, bosszantó péntek este volt, amikor először leültünk a kihajtható zöld bársony köré. Tisztáztuk a szabályokat, zsetonra váltottuk az alaptétet, aztán osztás az osztásért. Én nyertem a treff bubival. Elkezdtem keverni és ezzel kezdetét vette valami igazán emlékezetes időszak. {folyt.köv.}

Közzétéve:

Zsuzsa, Maga az elit?

Kedves Demcsák Asszony!

Engedje meg, hogy gratuláljak Önnek, hiszen kevesen büszkéldehetünk azzal, hogy 29-30 éves korunkban felelős pozíciót töltünk be a munkahelyünkön. Szárnyaló pályája irigylésere méltó, remélem nem szédült el, illetőleg a szárnyalás nem szédítette meg nagyon. Keveseknek adatik meg, hogy egy olyan kormány szóvivője lehet, amelynek 2007 január eljeséig a tevékenysége nem állt másból, mint a semmi okos kommunikálásából. Higyje el, fog tudni tanulni a Miniszterelnöki Hivatalban. Azért figyeljen oda, mert általában minden zárt ülésen van valakinél diktafon és egy férfival (v.ö. tág értelemben Gyurcsány Ferenc) ellentétben ha egy nő szájából elhangzik az elkúrtuk, azt nem bohócnak nézi a világ, hanem kurvának. Mint a modelleket. Szóval megéri vigyázni.

Műsorvezetőként is eladta magát a médiának, ami most nem aprózza el, elkezdte filézni Kegyed bársonyos testét, mint a dunai márnát. ÉS. ÉS most Magácskán a sor, hogy bizonyítsa, nem csak a játszótéren, a bölcsödében vagy otthon a teleszart prémiumpelenka mögött felsőbbrendű, hanem a mikrofon mögött is. Csak az a baj, hogy itt nem elég a nedves törlőkendő, meg a kézmosás, hogy minden érintett mosolyogjon. Itt, Drága, rezzenéstelen arcú vérparasztnak kell lenni. Mint a Bakizz András, meg Zászlós Boglárka. Ne engedje, hogy a pénztárcájában, meg a bugyijában nyulkáljanak. Üssön a kezükre és ne járjon szomorú arccal az utcán, mert abból bulvármagazin címlap lesz, fasza kis álsóhajjal. Legyen nyugodt és kimért, ne jöjjön ki a sodrából, mint a főnöke, bizonyos Gyurcsány.
Úgy hazudjon, ahogy gazdag magyar anyához méltó. Úgy nézze le a sok halandót, akinek a szavazta alapján munkája van, mint eddig. Ne törjön meg soha. Az nem illik egy liberális nagypolgárhoz. Maga sikeres(azaz celeb kislégsúlyban), szép(vagy legalábbis ha eddig így gondolta, ezután se legyen másképp) és okos(illetve van diplomája), szóval legyen kemény, mint a járólap a drága konyhájában, és mondja meg mindenkinek a gyurcsányi igazat, aztán menjen le a színpadról, hogy hátul mosolygva kimondhassa, amit gondol: “Majd mi megoldjuk az életeteket, Büdös Parasztok!”

Az identitásmentes átlag magyar úgyis elhiszi, mi meg, akik gondolkozunk, már most sem.

Maradok őszinte részvéttel,

Geci

Közzétéve:

The liver takes it all, avagy Aki idegenek közé keveredik, az megveszi a diszkót.

Egy napig nagyon jól éreztük magunkat. Egy napos volt a hétvége és minden pillanatát jó dolgokkal töltöttük meg, és ezt vázlatosan fel is helyezem ide, mert megérdemli.

Pálinka és Szentendre, 2007. március 10-11

Szombaton (03/10) el akartunk menni valahova Micivel munka után, ahol jó lesz nekünk. Majdnem szereztünk egy wii-t, de aztán mégsem. Bowlingozni akartunk utána, de nem volt pálya emberi időben este 8 körül.

Ennélfogva elmentünk a Gönczy Pál utcában található Rézangyal Pálinkapincébe, – ami egy rendkívűl kedves, kicsi hely – és a zártkörű rendezvény előtt eltöltöttünk ott másfél órát úgy, hogy csak mi ketten voltunk vendégek. A következő pálinkatípusokat emeltünk bele az arcunkba (csak 2 centeket):

gönci barack
érlelt alma
cigánymeggy
feketecseresznye
ágyas (aszalt) szilva

Illetőleg szereztünk egy bejutási lehetőséget egy zártkörű étterem-klubba, amiről majd később fog iromány keletkezni, amikor elmegyünk oda mi (a sajnos.hu főszerkesztősége, azaz Mici és én) hamikázni.

Majd amikor megindult a vendégsereg, akkor elindultunk a Fülemüle nevű kaftános helyre, és az esőben inzultált minket az ELTE egyik portása fényes éjszaka a kerítésen túlról, de helyreutasítottuk. A nagy izgalomra beemeltünk az arcunkba egy kis Zorró-féle szilvapálinkát is, nehogy elégessen a szervezetünk minden alkoholt a Fülemüléig és be kelljen mennünk valami kocsmába. Na, az is igen kiváló volt.

Fülemülében szolídan pálinkáztunk, én ettem egy libatepertőt is. Autentikusság fennáll(t). Jött Áci és Brigi, ők is ettek-ittak velünk, aztán bezárt a hely és elindultunk kocsmát vadászni. Szóda gázolaj volt, Sandokan nevű rongyrázda szintén kőolajszármazék, aztán lekoptattuk Áciékat, mert nem voltak elég részegek hozzánk. 😀

Utolsó állomás szombaton Noiret egy sörre. Ott végünk lett eléggé. Ahogy Mici mondta: auto-pilot bekapcsolása és hazajutás.

Vasárnap (03/11) Saint-Endre mentünk koradélután Szilviámmal és Micivel. Előtte otthon porainkból újjászületés. Kifelé HÉV két részletben (rossz előjel volt, de nem vettük észre) Békásmegyeren átszállással. A szerb kisvárosban rövid séta sörrel, langymeleg tavasztól erőre kaptunk. Ütköztünk Ácival, Brigivel, Zorróval és Lucával. Utána Aranysárkányban gourmet jellegű több órás estebéd fántásztikus étkekkel és látványkonyhával (annak sikerült háttal ülnöm…), a címadó Orosházi libamájjal, végén tarkedli-technikai bemutatóval és Máhr Attila vendéglős gasztrotörténeti disszertációjának meghallgatása tele gyomorral.

Utolsó előtti állomás a város egyetlen nyitvatartó cukrászdája: Szamos. Süti és kávé. Negyed 8-ra Hév, ami egy perccel előttünk ment el. Helyi radikális magyar krimóba occsó sör, fél óra múlva ki a hévhez, ami egy perccel a hivatalos menetidő előtt EL. A következő fél órát már inkább a héven beszélgettük végig. 🙂

Mici végig fotózott, szóval az események dokumentálása megtörtént vizuális szempontból. Remélem Mici a kaják nevét is odaírja. Ha nem, akkor majd bekommentálom. A négynaposon megyünk az Őrségbe. Ha ebből a rövid hétvégéből indulok ki: DOLCE VITA. Illetőleg ahogy az új szlogen, ami ezen a vasárnapon született meg hivatalosan is: “EGÉSZEN DRÁMAI” 🙂

Közzétéve:

A cigány és a világ leghosszabb kezű nője

Kultúrrovatunk szenvedi el a legtöbb kárt mostanában, de nem annyira van kedvem most nagyon politikai felütésekkel foglalkozni, a munkám mást nem érdekel, viszont ezek az élmények, amikkel mostanában találkozom, azok nem hétköznapiak. Ráadásul recenziót írni mindig nagyon kedves elfoglaltság, mert nem kell nagyon semmilyen formai dolghoz kötni magamat. Így történt tehát, hogy úgy döntöttem a januári táncdarab után, miszerint minden hónapban meg kell tekintenünk valami színházi alkotást és februárra a sors ismét a tánc világába vezetett minket szerelmemmel. Lippai Andrea és FlamenCorazon Arte Táncszínház elődásában a “Szívemben tenger szenvedélyem” című Lorca emlékestet tekintettük meg.

Én személyesen abban a hitben éltem, hogy a Flamenvo egy szenvedélyes, de önfeledt mediterrán tánc és Frederico Garcia Lorca egy világhírű spanyol költő. Az előbbi szinte egyáltalán nem, az utóbbi csak kicsit nem igaz.

Lippai Andreánál, aki a fő táncosa és koreográfusa is volt a produkciónak, spanyolabb magyar flamenco-táncost nem nagyon tudok elképzelni, pedig nem ismerek sokakat ebből a körből, konkrétan senkit. 🙂 Olyan hosszú karjai, kezei vannak a  nőnek, hogy valószinüleg háromszor körülérné Deák Bárdos Mihályt (120 kg fölötti kategóriában versenyző magyar birkozó – a szerk.), ha megölelné. Emellett olyan lágyan tud kemény lenni, mint a teavaj 3 perccel azután, hoyg kivetted a hűtőből. Hajlong akár a sudár jegenye, karjai fa koronájaként lejtik saját táncukat a feje fölött, egy pillanatra sem állnak meg, maximum lassítanak. Hosszú szoknyája alatt két folyamatosan kopogó cipőre van szerelve a lába, ami lehet, hogy felér a törzséig, de az sem lehetetlen, hogy két közepes teljesítményűdízelmotor hajtja őket és nem a cipők sarka kopog a földön, hanem a kompresszor hangja az, ami folyamatosan mozgatja a testet. Azt már nehezebben tudom csak megmagyarázni, hogy mi van akkor, ha egyhelyben áll a nő, csak a karjai mozognak hangtalanul a spanyol gitár halk zümmögésére és mégis hallatszik a kopogás, viszont nincs nyoma a gázolaj szagának, amit a helyzetváltoztató mozgás szele nyilván szétszórna a színpadon és a nézők nem érezhetnék. Ekként ő az este központi tényezője gimnasztikai szempontból.

Verbalice bizonyos Nyári Oszkár, aki Lorca-verseket mond olyan szenvedéllyel, mintha saját sorsát és érzéseit osztaná meg mindenkivel úgy spontán. Semmi pózolás, ő is része a színpadi játéknak, ami folyatosan rajzolja a flamencoval dusított életképeket a színpadra. A versek között csak néhány könnyed van, inkább a 20-dik század első felének küzdelmes  spanyolországi cigányéletét adja vissza, a legkomolyabb szintű érzékleteséggel. Nem csak látjuk, de tapinthatjuk a cigányüldözés verekedéseit, a lakodalmi vígasságot és a bokorbéli inflagranti részleteit. Vers és tánc, valamint ének és zene, élőben. Olyan kavalkád, ami odarántja a móros vonalat és a mediterrán részleteket a térbe. A FlamenCorazon táncosai édesnek látszó nők, imádják a fellépés minden percét, lételemük a mozgás, bájosak és spanyolok ruhástól-frizurástól. Korrekt. Ami kicsit kérdőjeles, az a három magyaros férfitáncos kalotaszegi bokacsapkodással és erdélyi botolóval. Ők az erőt, a zajt, a dörgedelmet hivatottak elegyíteni a műbe, csak a táncházi alapelemek (persze profin) idegenek egy cseppet a hangulattól. A zenekar annyit csinál, amennyit kell neki – jókor, jó zenét, jól. Az énekesnő hangja mezei pacsirtájé, szépsége napsütötte tájra repít. Az élmény a magyar néptánc beütése miatt enyhén disszonáns, de méltő emlék Lorcának, parádéja a flamenconak, átértékelő, ismertterjesztő, kikapcsoló és csodálatot ébresztő.
Alkalomadtán a Nemzeti Táncszínházban járva mindenkinek ajánlom.

Közzétéve:

Volt egyszer egy…Rafting túra

Kissé bekésve dehát akkor leírom már, hogy hogyanis volt az amikor mi így 5-en

CitiClub Rafting, 2006. szeptember

nekivágtunk a 2006. szeptember 1-2-3 hétvégének Reci Ford Mongyő típusú személygépkocsijával. Tulajdonképpen nemis a hétvégének, hanem Ausztrián,Olaszországon át Szolvéniába, pontosabban BOVEKBA! Mondom 5-en! Ami nekem végülis mindegy volt lévén végig az anyósülés nyomta a seggem, a lányok viszont vetésforgó stílusban tolták hátul hárman, hol az egyik hol a másik középen, oldalt, alul, felül, kettébomolva, sőt még mintha eccer olyat is láttam volna, hogy Trixi bal lába Szilvi tarkójából nő ki miközben Adrienn füle Trixi térdéből hallgattya a jobbnál jobb osztrák jódlikat. Bizarr. Mongyuk lehet, hogy ez a hazaúton történt miközben a fáraccságtól konkrétan halucináltam, node, ne szalaggyunk ennyire előre, mer a végén még elfáradunk, azt mire odaérnénk már jöhetünk is vissza, akkor meg minek indultunk el pláne fárattan.

Az előre eltervezett 17:00-s indulás helyett asszem kb olyan 18:00 körül sikerült elindulnunk a P’art elől amiben közreműködött az általam elfogyasztott 3 viszki, valamint, hogy a a térképet egyikünknek sem sikerült kinyomtatnia amiért még vissza kellett caplatni.

Mongyuk ez lényegtelen, végülis bizakodó, jó hangulatú indulás volt, ami akkor kezdett reményvesztettségbe hajlani, mikor 3 órával az indulás után asszem Veszprém környékén tartottunk, és megállapítottuk, hogy nekünk ma még Olaszországban kell lenni…már akkor fáradtak voltunk, a lányok pedig lelki szemeik előtt saját végtagjaikat fűrészelték lefele majd az ablakon dobálták kifele. A 4. benzinkútnál történő megállásnál jegyeztem meg:
“Gyerekek, asszem ez az élmény össze fog kovácsolni minket”
Innentől a határig majd Ausztrián át eseménymentesen telt az idő…én legalábbis csak arra emléxem, hogy folyamatosan röhögtünk, majd a lányok bealudtak…mi pedig Recivel tartottuk a frontot. A nem kevés alagúton történő áthaladás “videojáték” hangulata asszem örökre bennem fog maradni. Teszem hozzá a zosztrákok a zautópályán csontra betartották a sebesség limitet…mi meg nem, amit tetézett, hogy autópályamatricával sem rendelkeztünk… Reci hihetetlen tempóban tolta a szekeret, így fél1-re megis érkeztünk Bovekba, ahol a a hangulat épp abban a stádiumban volt, amikor nem lehetett eldönteni, hogy ez most a tetőfok, vagy éppen most kezd el lefele hengerbucskázni…Később kiderült, hogy egyik sem, kb még csak fél úton járt…és a hengerbucskázásból is csak nekem jutott egy jó nagy adag mikor Hallgatókolléga magával rántott a lépcsőn mint Dugonics Titusz a törököt.

Szóval megérkezés,gyors lepakolás, majd Pink Panther italelosztóba látogatás. Hallgatókolléga hangos “SÓÓÓLYOM!!” felkiáltással üdvözölt, emlékeztetvén jómagamat az egy héttel korábbi tiszatúrás élményekre
(gy.k.:SÓLYOM=Netartsatokegynagymágnesthavalakiventillátorthasznál Sólyom (South Park)).

Recivel nagyon igyekeztünk, hogy utólérjük a többieket…erre eleinte elég kevés esélyt láttunk, hiszen jelentős előnyben részesültek a délután 6-os érkezésükkel, de aztán Hallgatókollégáék apartmannyában mink is belehúztunk…

Volt ott minden: szomszéd általi rendőrrelfenyegetőzés,Levente mindenfiúval csókolózás, féltékenység, szerelem, dráma, meg Jéger. Mikorra mindenki kidőlt mi is a távozás mellett voksoltunk, hazamentünk és elájultunk.

Én a reggelből annyira emléxem, hogy állok az ablaknál, nézem a hegyeket, és Reci ilyeccól:
-Én még mindig részeg vagyok….
-Énis-világosodtam meg azonnal.
Ahogy tudtunk összecihelődtünk, majd elindultunk a meeting point felé. Megérkeztünk és kisvártatva még mindig nem voltunk józanok. Pedig mentünk raftingolni. Bennem az értelem szikrájának villanásához (már elnézést az eufemizmusért) a neoprén ruha magamracibálása szolgáltatta az öngyújtót, ami így mongyuk hüjeség de mosmá így hagyom.
Magáról a raftingról most sokat nem írnék, csak keveset:
Levivel toltam egy 2-es kenuban, ami már magában elég vicces volt, pláne, hogy asszem néccer borultunk, de kiráj volt! Mámint a borulás, meg minden. Kb mindenki rajtunk röhögött, de ez nem baj…az utóbbi időben má megszoktam hogy kb mindig én vagyok a leghüjébb. Viszont az kifejezetten felbosszantott, mikor eccer meg kellett álni és a bal oldalunkról valaki állóhelyzetből elkezdett ordítani, hogy:
-Oda álljatok meg balra!!!!!!! Balra! Éritek balra!!! – és közben vadul mutogatott a túlpartra vagyis jobbra. Persze baloldalon kötöttünk ki, a jobboldalon állók pedig ismét rajtunk röhögtek. Magyaráztam Levinek hogy az ember azt mondta balra és közben jobbra mutatott, és közben el is jáccottam neki, vagyis miközben mondtam hogy balra jobbra mutattam. Mire a jobboldalon állók közül valaki átkiabált:
-Az a jobb kezed!
Na itt akkor elegem lett. De nem nagyon, de azér igen, és mire ezt végiggondoltam már vége is lett a csónakázásnak. Rövid pihenő, ebéd,pisi,közért,stb után kezdődött életem egyik legnagyobb baromsága: a KANYONING!
Hát még jó, hogy vettem a közértbe egy üveg Balantinest…demost komolyan. Megérkeztünk a helyszínre, és vicces Kovács “Rafting” Gábor stand up komedi-je és egy szlovén társaság halálsikolyai kíséretében felöltöttük a már jól megszokott ruhadarabokat. Mindenki kész lett Gábor pedig szólt, hogy akkor meg is lehetne nézni, miért visítanak a szlovénok úgy mint a ööööö roszpénz. Megnéztük. Nem kellett volna. Ami elénk tárult az konkrétan egy sötét sziklarés amiben 13 méter magasból kb 89.9 fokos szögben zubogott lefele a patak. Néztük, hogy most akkor itt hol fog bárki lecsúszni. Ott-mutatott vicces Kovács “Rafting” Gábor a 13 méteres vízesés tetejére. Ott biztos nem- mondtuk eccere 8-an, de mire visszanéztünk, a patakban a vízesés tetején ott ült az ember.
-NORMÁLIS VAGY??? MICSINÁÁÁÁSZ??? MEG FOGSZ HALNI!!! –bátorítottuk a szlovén gyereket, akire valószínűleg serkentően hatott a bíztatás mert egyszercsak hanyat fekve levetette magát a mélybe.
-Van nálam viszki- törtem meg a hirtelen beállt csendet.
-Mennyünk- mondták ismét eccerre 8-an.

Az, hogy gyalog neoprén ruhában 45 percet toltuk fel a hegyre már nem is említem. Pedig durva volt. Lényegtelen, odaértünk a kiindulási ponthoz. Namost a kiindulási pont az konkrétan azt jelentette, hogy derékig álltunk a 4 fokos hegyi patakban hüjének öltözve. Megmontam hogy baromság. Reci is megmondta. Efelől akkor győződött meg amikor kb az első csúszást ülve hátamenetben kellett beadni. Mondom ÜLVE, és HÁTRAFELE. Tehát fingod nem volt hogy hova a picsába baszócc bele a vízbe. Reci arcát az első(!) csúszásnál igazi halálfélelem tette még jóképűbbé mint amilyen amúgy is.
-Csak egyet szeretnék közölni mielőtt elengeded a lábam-próbálta jobb belátásra téríteni a bokáját fogó srácot- ez BAROMSÁG! Azzal baszódott.
Én nem montam semmit csak baszóttam. Bele a vízbe, háttal. Természetesen annyira szar volt hogy repetázni kellett.
Innentől már jöhet bármi- hencegtek többen mi viszont csak röhögtünk és azt nem értettük, hogy tulajdonképpen mi a jóbüdös picsát keresünk délután 5-kor egy hegyi patakban állva női gumiruhában, mikor a világ értelmesebbik része egy kellemes viszki mellett üdögél kedvenc törzshelyén és épp megnézi az uccán elsétáló fehérnadrágos nő fehér nadrágját. Aztán ugráltunk, csúsztunk, botladoztunk, sikítottunk, fáztunk, féltünk, nem féltünk, és mindenzt lefelé a völgybe, ahol tudatunkba beégve előre kísértve várakozott “A 13 MÉTERES”. Mongyuk előtte pont egy sötét barlangba kellett beugrani felvezetőként és eszembe is jutott jóanyám régi bölcs kérdése: Ha a Pisti a kútba ugrik akkor te is utána ugrasz? Hát anyám: IGEN! Utána, a héccencségit! Kiúsztunk a barlangból, bukdácsoltunk pár métert a köveken majd eccercsak mintegy korábbi rémálmaink kivetüléseként materializálódott “AZ”. Ha jól emlékszem egy ideig csak néztük és Recivel nem voltunk teljesen meggyőződve arról, hogy ezt mi télleg akarjuk ezt. Végül mindegy is volt, hogy mi mit akarunk, úgyanis a szabad akarat mint olyan teljesen semmivé foszlott vicces Kovács “Rafting” Gábor “NEMARRRRAAAA!” parancsának guillotine-szerű éle alatt. NEMARRA. HÁT AKKOR MEG HOVA? ODA? NEM! NAJÓ, BAZMEG csinájjuk meg. Tulajdonképpen mikor befeküttem a vályatba, asszem megszűntem létezni…a józan tudatom messzire menekült, hogy ne is lássa mi fog történni a testemmel, és sajnos addigra a korábbi viszkinek is szó szerint hűlt helye maradt.
-Jobb lábadat a balra és zárd össze mert különben a golyóid ki fogják boxolni a manduláidat-segített vicces Kovács “Rafting” Gábor.
-1-2-3 gyerünk- taszajtott rajtam az ember én pedig asszem pont 3-ra tettem X-ből I I-be a lábam.
Nemtom ismeritek e a Gyűlölet című filmet. Idézek belőle egy részt:
“Egy ember leesik a tízedik emeletről, zuhanás közben minden egyes emeletnél elégedetten jegyzi meg: Eddig minden rendben. Eddig minden rendben… A marha – kommentálja viccét a nagydarab fekete bokszoló – nem tudja, hogy nem a zuhanás számít, hanem a földet érés.”

Bár a film végén elmagyarázzák hogy egy társadalmat láttunk, „zuhanás közben”…én viszont magamat láttam kanyoning közben, és télleg a leérkezés a durva. Egyszerre megkönnyebbülés, hogy afaszomdejóhogytúlvagyok rajta, egyszerre fájdalmas. Már legalábbis annak aki I I lábakkal kíván 13 métert zuhanni. Hát fájt kicsit, de mire megittuk a maradék ¾ üveg balantines (még simán neoprénbe, a parkolóba) már kellemes bizsergő emlékké szolidult a korábbi tompa, nyomó húdebebasztamatökömet érzés.

Na, ennyimost, a többire nem emlékszem mer kurvarég volt, meg annyira nemis érdekes. Volt este buli a repülőtéren, szerelmi három, nyolc és egyéb szögekkel. Aztán másnap mi kihagytuk a raftingot, mert elfáradtunk. Olaszország, tóval, Boka vízesés, ott teljesen meghülyülés, de nézzétek meg a galériát, jó lesz az.
Dzsajokosz

Közzétéve:

Abszint Café & Restaurant

A Sajnos Vacsorák következő állomásaként az Andrássy úti Abszint éttermet próbáltuk be.

Abszint Café & Restaurant - Sajnos Vacsorák

Franciás étlap, már jó előre kinéztem magamnak az interneten a heti ajánlatról  – mely március 5-ig érvényes – egy kitűnőnek ígérkező grillezett libamájat balzsamos feketecseresznyével, kékmazsolás császármorzsával. DIREKT azért mentünk 5-én hétfőn, hogy ezt még behúzhassuk. Ehhez képest, mint a helyszínen kiderült, 4-éig volt érvényben a heti ajánlat (BAZDMEG!), persze ezt gondolhattuk volna, de sajnos hittünk a honlapjuknak. Ráadásuk a táblájukra ki is volt írva krétával a már érvényben nem lévő kínálat (lásd fotók). Ezen kissé kikészültem, úgyhogy a hely két ilyennel indított: 🙁 🙁

Felrúgva a sorrendiséget rendeltünk egy sajttálat, ami ugyebár after-effect szokott lenni, de Bubuc éhes volt, úgyhogy nem volt kérdés. Nem értek a sajtokhoz, de volt rajta néhány különösen ízletes, rokfort-szerűség, ami a mellé adott almával és pirított kenyérrel egen kitűnőnek bizonyult.

Megálltam, hogy előételként libamáj terrint vagy vargányalevest rendeljek, ugyanis elhatároztam, hogy igyekszem viszonylagos változatosságra a Sajnos Vacsorák keretein belül, ezért rámentem a mustáros-joghurtos padlizsánkrém olivával, pirított pitával című darabra. Korrekt padlizsánkrém volt, jó fokhagymás, amit én bírok, viszont a mustáros-joghurtos mivoltát nem fedeztem fel. Átlagos. Adtak mellé fekete olajbogyót, amit tök jó, de nem volt egy óriás durranás, a heti menü körüli fiaskót nem feledtette.

Főételként csakazértse rendeltem bélszínt (ha lett volna libamáj, azt azért nem tudtam volna megállni, de nem volt, lásd fent), ezért malackát ettem, amit egyébként sose szoktam, de ez nagyon jól hangzott: Egészben sült mangalica szűz tejfeles vargányával, juhtúrós-baconos gnocchival. A pincér rögtön azt mondta, hogy “Jó választás”, amikor megrendeltem. Valóban nem okozott csalódást. A hús nagyon jól meg volt sütve, érdekes módon egy picivel a well-done-nál gyengébben, ezért leves/szaftos volt (pedig disznót tudtommal nem szoktak / nem szabad mediumra sütni – lehet, hogy a mangalica kivétel?) – hibátlanságtechnika. A köret leírásából látszik, hogy nem egy könnyű fogás, de nagyon finom volt. Juhtúrós-baconos gnocchival tunkolni a tejfeles vargányát elég király. Itt már picit megenyhültem azért.

Desszert gyanánt meleg szilvatortát ettem pirított magokkal és fahéjfagylalttal, ami azért valljuk be, nem egy rossz választás. Az a jó a szilvás cuccokban, hogy nem túl édesek, itt is ez volt a helyzet, hasonlóan a Café Kör-beli gulácsi palacsintához. Ezt a szilva volnalat érdemes erőltetni.

Összességében pozitív irányba billentette a mérleget a főétel, a desszert, az Andrássy úthoz képest nem elrugaszkodott árak és a gyors, korrekt kiszolgálás. Verdiktem tehát egy szmájli, azaz: 🙂

Abszint Café & Restaurant

1061 Budapest, Andrássy út 34.

Közzétéve:

Zsebkendő

Midőn az elmúlt hétvége előtti szombaton Bubucnál aludtam, és időnket Playstationözéssel töltöttük, tekintettel arra, hogy a JÁTÉKKONZOLT kölcsönadtam neki, valamiért felmerült az “Elvesztettem zsebkendőmet” nevű opusz. Erre én akkor azt bírtam mondani, hogy:

Termesztettem kendert bőven,
Szívott anyám, érted.

Ezen akkor röhögtünk némileg, holott kender a közelünkben sem volt. Na most másnap reggel (délben) viszont megébredés után gyakorlatilag azonnal azt mondta Bubuc, hogy:

Termeszt tettem zsebkendődbe,
Viszont anyád kérte.

Aki ennél komolyabbat tud, az nyugodtan kommentelje be 🙂

Közzétéve:

Nincs visszaút – Bábel

Az egyre biztosabb, hogy a spanyoloké lesz a jövő, illetve a latinoké, akik spanyolul beszélnek. Van ez az Alejandro Gonzáles Inárritu, aki a cimbijével együtt (Guillermo Arriga) egyre bátrabban dobja az amerikai köztudatba a világ másképpen látásának felvételeit. Most jött elő egy olyan, a glóbuszt átfogó, egymásba olvadó szálakkal operáló kompozícióval, ami nem csak 2 órára lefoglalni, de foglalkoztatni is képes. Ráadásul csak kicsit mese, akár igaz is lehetne.

Adott a kisgyermek halálától befordult, menekülős amerikai, aki Marokkóban próbálja rendbe tenni a házasságát az elhagyástól neurotikus asszonypajtással. Nem vannak jól, sem a közelmúltban, sem a jelenben. Aztán ráadásul rosszra is fordul, pedig nem is tudják, hogy a rosszra fordulás miatt a gyerekeikre vigyázó illegális mexikói bevándoroló asszonyka átlopja két kicsi gyermeküket a határon, mert nem akar lemaradni a fia esküvőjéről (mondjuk érthető)… Aztán akkor lesz cigi, amikor visszafelé a sofőrként egészen jól funkcionáló unokaöccse a tequilák hatására El Mariachivá változik, és áttöri a határt.
Ezzel párhuzamosan a rosszra fordulást igazából okozókat keresi a 80-as évek arab terroristáját idéző arab rendőrparancsnok + előkerül egy süketnéma lányka Japánból, akinek nincs más vágya, mint a megrépázottság állapotába kerülni… Ez mondjuk sokkal összeszedettebben van jelen, mint ahogy leírtam, de a sűrítésem talán érzékelteti, mennyire nem egyszerű a vonalvezetés.

Jó ütemű váltások és hihetetlen szituációk követik egymást, de nem a felizgatás, inkább a minél mélyebben beemelés, story-ba vezetés a cél. Nekem a kedvencem az, amikor a süketnéma japán tini elmegy szórakozni a barátaival: disco, ahogy mi megszoktuk, felváltva azzal, amit egy olyan ember tapasztal, aki nem hall. Döbbenetes.

Aztán, ahogy eljutunk a végkifejletig, úgy lesz egyre keserűbb és drámaibb a kaland a Föld minden részén, sivatagban szinte öntudatlanul rohangáló mexikóival, hátbalőtt gyerekarabbal, rendőrdetektívet megdugni akaró japán sükettel és fajtájával összevesző, átlőtt vállú feleségét bilibe pisiltető jenkivel.

Brad Pittre van felütve, de ő csak a szokásos. A többiek viszont zseniálisak. Megmártózol egy erősen összegubancolódó valóságszeletben, pedig nyilvánvaló, hogy a valóság nem lehet ilyen. Azaz talán mégis. Ám egy valami biztosan lecsapódik: ez a világ nagyjából elveszett, és a happy end is csupán a túlélés, nem pedig az álmok valóra válása.