Közzétéve:

A nap ténye – 2006. november 15.

Rajzoljunk perspektívát apró országunk égboltjára, ragyogja be a csillagokkal együtt a Budapesti Olimpia irrealitásának fénye az emelkedő gázár közepette faszénfüsttől szürkülő mennyboltot. A 2002-es választási kampány környékén az akkor még sokkal sportosabb Fidesz kapaszkodott bele ebbe a szépreményű témába, de csak annyi volt a hatás, mintha a huzat kapott volna alá a konyhai fingnak. Aztán persze megmaradt és fel-felbukkant néha a köztudatban, és a közelmúltban hivatalos mozgalomként is megerősödött, teret nyert és mecenatúrát. Azaz pénzt. Szuper. Azon gondolkodom, mi kellene ahhoz, hogy realitása is legyen, és alapja. Nem csak mozgalmi szinten.

Most, hogy Görögország megoldotta az olimpia témakört, azt nem gondolom, hogy erős és gazdag állam kell hozzá. Csak tőke és egy domináns szereplő, aki politikán, gazdasági helyzeten, társadalmi törésvonalakon és minden egyéb hasonló finomságon felül emelkedve, integrálóan vinné a hátán a projektet 10-15 éven keresztül. A nap ténye az ma, hogy NINCS ilyen ma a szűken tizenötmilliós magyarságban. A tőkéről meg nem is beszélve.

A kérdés, ami felvetődik bennem, hogy kiben milyen gondolat, érzés vagy fanatizmus munkál, ami mégis felszínen tartja ezt a “haelőrelátócsecsemőlettélvolnafelkötödmagadaköldökzsinórodra” jellegű víziót?

A) Sportértelmiségiek apró és elszánt csoportja, akik kellő kapcsolati tőkével felvértezve megmozgatna mindent, hogy életet leheljenek a BOM-zombi tákolmányába.

B) Gazdasági csúcsmenedzsereket (Demján, Csányi) tömörítő szabadkőműves páholy segítő tevékenységeként azonosítható mozgalom, amely mindenáron nyári olimpiával akarja megkoronázni működését még a huszonegyedik század első felében.

C) Össztársadalom összefogására játszó single-issue típusú civil szeveződés karolta fel a témát, amelynek alapítói nem is az olimpiában, mint végcélben, hanem a mögötte kialakuló társadalmi integrációban látják a mozgalom lényegét.