Közzétéve:

Párkányi zöldségek – 10/23, 2006

Idén a sajnos.hu csapata úgy döntött testületileg, hogy kibővítjük a március 15-ére már harmadik esztendeje érvényes tradíciót, miszerint külhonban (? – 2004 Kolozsvár, 2005 Párkány, 2006 Párkány) töltjük a nemzet magasztos ünnepeit – október 23. is erre a sorsra jutott, 50 év ide vagy oda. A vasmag a kései meghirdetés és egyéb változások miatt több játékot nélkülözött és néhány játékossal bővült, ám a lényeges és markáns menüpontok és emlékhelyek nem csorbultak…

Képek a Galériában

A különböző eszközökkel történő megérkezést követően a dél magasságában lezajlott névsorolvasásnál jelen voltak: Mici, Miciné Juci, FA, Kittyóf (á la Bárdos), Geci, Geciné Szilvi, Dzsájokosz és neje (a kapcsolat publikussági szintjének nem ismerete miatt nem írom le, hogy a Tündiről van szó), valamint Áci és az ő adminsztrációs igazgatóhelyettese. Utóbbi néhány barátunk olyan kegyvesztett állapotban érkezett meg a Zöld Kocsmába (ami Közép-Európa messze legjobb kocsmája), hogy a békés, egész délutános italozás és étkezés helyett biciklizni óhajtottak (biciklizni otthon is lehet!). Mindegy, rájuk hagytuk és sajnáltuk őket. Leffék, Staropramenek, Krusovicék és egyéb jóságok kerültek az első 2 órában az asztalra, mivel hittük, hogy délután kettőnél előbb nem jutunk ebédlőasztalhoz a belvárosban… Közben Szilviám kért egy kávét, majd megkérdezte a pultos embert, hogy édesítőszer van-e. Mire a derék vendéglátós akkurátus válasza így hangzott: “Van. Cukor.” Ebből is éreztük, jó helyen vagyunk és további söröket helyeztünk el magunkban.

Majd negyed három körül – miután bringás embereink lassan eldöntötték, hogy nem maradnak, pedig a büszkeségükön kívül minden porcikájuk ezt kívánta – mi is felkerekedtünk és elindultunk knédlit lőni. A belváros (értsd a sétálóutca kb. 150-200 méteres Duna felőli szakasza) helyett a korábban már bevenni próbált Casablanca étterem felé vettük az irányt, ahol természetesen nem volt szabad asztal, de rövid tipródás után foglaltunk magunknak, és a közeli, barátságos, ugyanakkor teljesen üres kávézóban (neve sajnos nem ragadt meg) telepedtünk le egy újabb friss sör és némi étek beemelésével színesített 30 percre. Míg mi a Kozelekkel foglalkoztunk, FA egy kellemes sztrapacskát, Kristóf egy csirkeaprólék levest, drága Szilvim pedig egy szlovák kolbászos káposztalevest helyezett el a hasában. Utóbbi két leveshez olyan szárított erőspaprika érkezett, hogy az érintett résztvevők szájzár közeli állapotban tartózkodtak rövid ideig, ám a Kozel hűsítő gyógyhatása elűzte a bántó démonokat. Kísérőtevékenységként spontán Trivial Pursuit (Szeletke) kártyafelolvasásba csaptunk, hogy megcsillanthassuk magunknak és a társaságnak elménk sziporkázó nagyságát. Büszkén jelenthetem: sikerült. Mindenki villantott pár átlagon felüli intelligenciát sejtető válasszal. Ám időnk lejárt, így visszafáradtunk eredeti úticélunkhoz.

A Casablanca a párkányi magyar kolónia legjobb étterme. A kiszolgálás polgári milliőt idéz, az étlap változatos és széles kínálatot sejtet. A Mici-Update szempontjából oly lényeges steak-lista 5 elemet hordoz és rendeléskor kiderül, hogy minden bélszínhez alapból(az étlapon meg sem említve, hisz triviális) kötelező tartozék egy vékony szelet libamáj. A barna Arany Fácán berendelését követően sikerült mindenkinek fogára valót is találni: Mici Rossini bélszínt, Juci kacsasültet knédlivel, FA malacsültet knédlivel, Kittyóf pedig a Magyar rapszódia nevű karaj-kompozíciót, míg jómagam egy szolíd velős, gombás pacalt knédlivel (a résztvevőktől várom ételeik elemzését, amennyiben erre időt kívánnak szánni). Én a pacalról csak annyit írok, hogy mellékízmentesre tisztított és főzött, kellően borsos, lágy, friss pacalt ehettem, valamilyen rendes, erdei gombával és szájízemnek megfelelő mennyiségű velepárolt velővel. Kicsit híg volt ugyan a szaft, de a knédlievéshez ideális mellékhatást eredményezett mindez. Pont kellemes adag volt, nem vágta széjjel a pocakot, de nem is voltam éhes 5 perc elteltével. A desszert szervírozása feltette az i-re pontot, mivel a Gundel palacsintákhoz megérkezett a lágy rum, amitől szép kékes lánggal a csoki rápirult, ráolvadt a tésztára, ugyanakkor érkezett egy orbitális méretű somlói (Somlói Tál 2 személyre), amit hárman pusztítottunk el, és szinte biztos, hogy legközelebb is bevállalásra kerül. Szilvi (aki egyébként a szerelmem) a sós desszertek listájáról egy 10 dekás főtt csülökdarabot vállalt, ami ízre kellemes volt, mennyiségre elegendő, de a bőrös részen maradt némi sörte a röfiről, ami az emlékezetes fogást kicsit beemelte hátborzongató falatok közé.

Két óra elteltével egy órácskára visszatértünk még a Green-be, ahol altatónak bevettünk még némi sört (apró becherovka is becsúszott), valamint a felvidéki csapos napi második mondását:

Cigarettavásárlás – 10 szálas dobozt (Camel Light) ad nem olcsóért, felmerül a kérés csak úgy pestiesen:

– Ebből van 20 szálas? – mire a válasz:

– Van, de nálunk nem lehet kapni.

Ezt követően már minden szempontból feltöltekezve hazautazhattunk. Jövő márciusban folytatjuk, aminek idusa 2007-ben csütörtök, ergo egy nap szabadsággal akár egy Back to Kolozsvár vagy egy jó Prága, esetleg egy szolid Szlovénia is beleférhet, hogy ne kelljen sokat utazni…

Közzétéve:

Normandia

**** Mici ****

Menjetek Franciaországba.

Bár a franciákat alapvetően utálom, és angolul sem tudnak illetve hajlandóak megszólalni, az országuk gyönyörű. Még az a Normandia is, ahol mindkét világháborúban súlyos harcok folytak, hibátlan. Várak, kastélyok, apátságok, apró falvak, kúriák – tökéletes állapotban. Nem egy ötödik kerület, na. Ja és persze kétkilométerenként katonai temetők…

Direkt nem katonai temetős kép

Brüsszelből bérelt autóval közelítettük meg az ojjektumot, 500 kilométer, ebből Belgium 100, Franciaország 400…kurva nagy ország, az az igazság, első nap ótvarfos idő és iszonyat eltévedés illetve vendégház nem találás. Amikor megtaláltuk azér’ kicsit ledöbbentünk rajta: a kert kábé arborétum színvonal, kis tavacskával, a ház Agatha Christie szint, berendezése csak az antikvitás. Magyarok kedvéért megelőzve a kérdést: 70 euró volt két személyre egy éjszaka reggelivel, ebből a reggeli a házinéni által frissen sütött croissant, kalács és kenyér…

Képeket a Galériában találjátok, nem küzdök a posztba linkeléssel.

Természetesen rögtön francia étterem bepróbálás… az megy arrafelé, hogy vannak menük az étlapon oly módon, hogy választhatsz kb 5 előétel, 5 főétel és 5 desszert közül tetszőleges kombinációban és ezért fix árat kérnek. Pontosabban menüből is van kb 20 euró, 40 euró és 60 euró körüli, persze a 20 eurósban cseszlovákabbak a választható ételek etcetera.

A 40 eurós menüre mentünk rá. Hát öcsém. Egy kicsit komolyan veszik a gasztronómiát: 1. Először is érkezett egy felespohárban tárkonyos krémsajtos joghurt és pici paradicsomszósz rétegesen elhelyezve egy kis bucival, mint elő-előétel.

2. Választott előételünk jött, libamáj terrine, pirítóssal, kis édes szósszal, tízpontos.

3. A főétel előtt újabb meglepi:kis gombóc körtefagyi (!) calvadossal, hogy segítse az emésztést (ja természetesen nem lehúzásból hozták ezeket, benne volt az árban és még csak az étlapon se verték a mellüket, hogy a menüben ilyen is van)

4. Főétel: steak (ki hitte volna) velővel (!!! marha csontvelő !!!). Tálalás: legalul üres velőscsont megtöltve párolt zöldségekkel, ezen pihen a tökeletesen medium-rare megsütött steak, ennek tetején vékony burgonyaszeletek tejszínnel összesütve (gratin) majd ennek tetején a velő. Körötte erdei gombás mártás. Hát…olyan vót.

5. Ember malomkeréknyi fatálcával jelenik meg, mintegy húszféle sajt pihen rajta. Melyikből kérnénk? Kis camembert, roquefort betolása, nem túlzásba vitel. Ez a fejezet szintén meglepi volt.

6. Desszert. Olvadt csokival töltött brownie karamellás kávéfagyival (!). Készenlét.

7. Mindehhez jó bordeaux-i vörösbor iszogatása, majd bátran hazaautózás 🙂

**** Juci ****

Mici úgy érzi, ezzel a vacsoraleírással írói pályája csúcsára ért, és ezután már szentségtörés lenne bármi egyebet papírra vetnie, így nekem kell folytatnom a mesélést.

A következő két napon kirándultunk is egy kicsit, de arra mindig ügyeltünk, hogy a gyomrunk tele legyen. Először is megnéztük Gaillard várát (Chateau-Gaillard), amit még Oroszlánszívű Richárd építtetett, és az “Elátkozott királyok” c. regényben ide zárják be  a házasságtörő hercegnőket. Most már elég rossz állapotban van, de a kilátás a kanyargó Szajnára fantasztikus.

A tengerhez is elmentünk, először Fécamp-ba, majd Etretat-ba. A normandiai tengerpartnak ezen a részén fehér sziklafalak vannak, és a tenger is egy kicsit fehéres-opálos árnyalatú. Van két szikla, ami úgy néz ki, mint egy elefánt, remélem, erről is csatolt valami képet Mici. (Ezeket a sziklákat egyébként Monet is megfestette, mint azt évekkel ezelőtt a budapesti “Monet és barátai” kiállításon, félnapos sorbanállást követően megtudtam.)

Aznap este egy kicsi, útmenti (lehet, hogy ezt külön kell írni) étteremben vacsoráztunk, ahova csak úgy beestünk, mert már muszáj volt enni valamit. Persze megint leesett az állunk. Ezúttal beértük egy fogással is, de az tökéletes volt: steak, rókagomba és csőben sült krumpli, ami Mici kedvence, rögtön a steak meg a rókagomba után. Majd hazakeveredtünk valahogy, és egy Poirot-film meg némi vörösbor segítségével igyekeztünk regenerálódni a nap borzalmai után.
Másnapra már nem találtunk semmi jó programot színes-szagos-méregdrága, de meglehetősen szűkszavú útikönyvünkben. Proaktív házinénink azonban (aki egyben festő és költő is)  segített, ajánlott egy csomó helyet. Végül megnéztünk két apátságot, majd megint  kikötöttünk a tengerparton, egy másik szép kis városkában. Itt valami lényegtelen ebédet fogyasztottunk el, aminek az ismertetésétől most eltekintenék. Lefényképeztük a 10 fokos vízben fürdőző idiótákat, aztán hazaindultunk.

Sajnos csak Normandia- és Belgium-térképünk volt, így Franciaország legészakibb részén térkép nélkül kellett átkelnünk, ami nem volt könnyű, pláne egy vak és bamba mitfahrerrel. Micit ideges is volt egy kicsit,  így nem sikerült rávennem, hogy nézzük meg az amiens-i katedrálist. Na meg, ugye, ekkor már a brüsszeli indiai étterem lebegett az ő szeme előtt. Száguldottunk tehát Brüsszel felé ezerrel (közben a rádión meghallgathattuk az utolérhetetlen Jason Donovan “Sealed with a kiss” c. számának francia feldolgozását, ami mintegy feltette a koronát élményeinkre), és estére meg is érkeztünk szépen. A legkisebb tétovázás nélkül elindultunk az indiai étterembe, ahol mindenféle tikka masalákkal, jalfrazie-kkel meg nanokkal próbáltunk meg visszarázódni a hétköznapok megszokott rendjébe.

Közzétéve:

(50)(6)

Kicsit olyan lesz ez a félévszázados ünnepség, mint édesanyám ötvenedik születésnapja 2001-ben. Elterveztük. Leutaztunk a családi nyaralóba. Mamámnak aznap dolgoznia kellett késő estig. Mi nekiálltunk bográcsba kiváló marhapörköltet csinálni a ház mögött is tűzrakónál, közben nagynéném bevodkázott és a szintén részeg barátaival, és pár ismertlen helyi alkoholistával őrjöngött a teraszon. Amikor már a szomszédokon túl én is meguntam, akkor leállítottam a spontán mulatságot és hazazavartam a potyalesőket. Óriási botrány, közben befutott az ünnepelt. Elhagytuk a tett helyszínét, szolíd esti balcsiparti séta, majd visszatérés és a részeg, öntudatlan rokon kurvaanyázása közepette lefekvés. Majd édesanyám jajkiáltásásra riadás, kirohanás a teraszra. Ott az őrjöngő öreglányok szétválasztása, mindenkinek egy közepes pofon, aztán rövid, nyugtalan alvás és az első hajnali vonattal hazautazás… Régi szép idők. Ma már másképp csinálnám. Már koraeste lepofoznék mindenkit, utána a sértődött csendben nyugodtan borozgatnék, miközben mindenki utálna…

Ugyanez van/lesz most 56 körül.

Előzmények: Gyurcsány behazudta magát az első teljes ciklusába, de kibukott a dolog. Azért, hogy hazudott, nem kért bocsánatot, csak azért, ahogy hazudott. Szóval bocsánatot kért a balos szavazóktól, aki vagy nem értették, hogy mi van, vagy megsajnálták szegény Ferikét, hiszen értük hazudott. Mi, náci jobbosok tudtuk, hogy hazudott végig, de tőlünk is bocsánatot kért, pedig tőlünk kegyelmet kellett volna kérni. Azt nem kért, viszont nem is kapna.

Nem kapott a Fidesztől sem, meg a KDNP-től sem. Ők elvonulnak és külön ünnepelgetnek. Ibolya nem tudta (ahogy általában nem tudja), mitévő legyen, így nem is tett semmit, csak szólt, hogy “Ejnye-bejnye, kellene együtt ünnepelni…” Ez a legnagyobb ökörség és képmutatás. Pont olyan, mint az átlag magyar karácsony: előző este, sőt még aznap reggel is összeveszés, ajtócsapkodás, esetleg némi tetlegesség, 24-én este meg könnyek, idilli zabálás, hangyányi lerészegdés, kómás éjféli mise, aztán 25 reggeltől ugyanaz a megszokott móka. Szóval menjen mindenki a maga útjára, lássa csak a nép és az összes külföldi, aki idejön megemlékezni, hogy megosztott az ország vezetése.

Az ország nem érti, úgy sem érti, mi van. Ahogy az ország azt sem érti, mi ez az 56 egyáltalán. Ezért nem is tudja ünnepelni egyáltalán. Hiszen 56 egy tiltakozás volt valami ellen, de nem volt meghatározott célja, ahogy rendes vezetője sem. Ezért fulladt olyan egyszerűen vérve és üvegbe töltött, ronggyal ledugózott benzinbe. Hova érhet el egy tömegmozgalom (szabadságharc? forradalom? népi ellenállás?), amikor a vezetést felvállaló “politikus” maga sem tudja, mit akar. Nagy Imrének jelene sem nagyon volt akkor. Csak a múltja, ami nem volt különb Rákosiénál vagy Kádárénál. Egy dolgott tett meg. Kimondott valamit egyszer és kitartott mellette, mert következetes ember volt. Ennyiben talán kicsit több, mint az átlag hithű kommunista. Viszont azt gondolom, semmi másban nem.

De lényeget még ezzel sem sikerül megfogni. Majd 50 esztendő múlva talán azok képesek lesznek rá, akiknek már a szülei, nagyszülei(azaz mi) sem látták, élték át, mi is történt. Most még túl személyes, túl szubjektív az ünnep. Emiatt nem is tud ünneppé lenni. Emlékezzünk meg tehát a harcosokról, akik harcoltak valami ellen, égett bennük a vágy, hogy elérjék, amiről nem tudták, hogy már Jaltán eldőlt, hogy nem érhetik el. Demokráciát akartak, miközben a demokráciák vezetői szolídan kávézgatva végignézték, hogy zúzzák szét a páncélosok a lendületet és a tüzet, ami a naiv, gyermeki lelkesedésű magyarok szívében fellángolt…

Ez a nagy internacionális összeölelkezős emlékezés most egyfajat bűnbánat, de nem őszinte. Ha őszintén akarunk valamire közösen emlékezni, akkor az az, hogy 50 éve volt legutóbb harci jármű tűzparanccsal Budapest utcáin, és kívánjuk azt közösen, hogy ez soha többé ne következzen be.

Közzétéve:

Blicc

Az idei október a lógásról szól. Mindenki annyit lóg, amennyit az arcbőr vastagsága megenged neki. Gyurcsány Feca 3 és fél évet fog lógni, kormányostól. Ők kollektíven gyakorolják a hatalmat, és egyenként is megvan a szaruréteg, de együttesen hosszú bliccre jogosító hámot birtokolnak.

Vállalja a lógást az ellenzék is. A Fidesz nagyot emelve a legitim parlament kiürítésével lóg, politikai szlengben bojkottál. A kockázat benne van, nem is kicsit, mert kivinni a politikai életet az utcára az már majdnem zsibvásár. Enyhe áthallással a Petőfi Csarnokos hétvégi bolhára. Itt a vastag arcbőr a leégés ellen kell. Ősszel nehéz leégni. Nehéz volt eddig. A Fidesz – KDNP vezérkar valóra válthatja. Szerintem ők is érzik ezt, de olyanba vágtak, amiből nem lehet kicsit kihátrálni. Ha buknak, cserét kell kérni, mert ők kellően intelligensek ahhoz, hogy lássák: hiteltelenül nem lehet politizálni. Megtippelni sem merem, mi lesz a kimenetel.

Lóg az MDF is. Mondhatjuk úgy is: lógnak a kis gecik. Karbatett kézzel nézték, nézik, ahogy folyt, folyik a küzdelem egy (lelki)ismeretlen hatalom ellen. Hangos szó, igazi vélemény, de még csak némi látszatfelháborodás sem hangzott fel. Mondjuk a régi és az új kenyéradó gazdi ellen fellép sem szokás, így maradt a csend és a kényelmes, langyos, pöcökvakargatós kivárás. “Osszátok csak egymást!” – mondta Ibi nénje. Csak a szalámitaktika. Most akkor ez tényleg a jobboldal?

Lógnak a Kossuth téren a törvényen belül a törvényen kívüliek. Hédervár település önkormányzata a héten kihelyezett ülést tarthatott. De mától már hideg van napközben is. Az ingyenkoszt sem segít. Kipukkan vagyis inkább leereszt a lufi. “Kihörpentik boraikat, végét vetik a zenének, s hazamennek a legények.”

Legtovább tehát Gyurcsány marad. Vesztünkre? Pár év és kiderül…

Közzétéve:

Galéria témája

Na, sikerült találni egy szerintem eléggé jó és könnyen kezelhető galéria cuccost, nem utolsósorban azért, mert van hozzá iPhoto export programocska, köszönet mindezért Soundriának, aki persze felhasználta, de kussolt róla és ekként leginkább Bubucnak, aki megmutatta, hogy Soundria ilyet használ.

A fenti kiváló steak bal alsó sarkában a Blog menüpont mellett jobbra immáron egy  “Galéria” menüpont figyelhető meg, próbaképpen a tihanyi cache képei szerepelnek.

Várom a kommenteket, hogy különböző elmebeteg operációs rendszerek alatt (pl. Windows) és még súlyosabb böngészők bevetésével (IE…) mi az eredmény…na jó, bentről én is megnézem az idézett konfigurációval.

All-in-all, ugassatok, hogy ez jó-é.

Közzétéve:

A hatalom és a 3 lábú szék esete

A szék első lába, Kedves Barátaim, a parlamenti többség. Ha ez megvan, minden megvan, ezen az egy lábán kacsalábszerű egyensúlyozási technológiával képes megállni a hatalom és a hatalom kedvezményezettje(i). Legalábbis egy kancellár-típusú kormányzati struktúrában, ahol mindenért a miniszterelnök a felelős.

A szék második lába a hitelesség. Na, ezt egy rendes demokráciában egyszer lehet eljátszani. Aztán ha sikerült, akkor az elkövető lekéretszkedik a pályáról és elbújdosik egy bezárt kőbányába. Nálunk eddig csak miniszterek jutottak odaáig, hogy segget csináltak a szájukból, ők viszont rendszeresen. Most már a miniszterelnök is. Sajnos. ÉS ez pont ugyanannyi hatást is bírt kifejeteni mindössze. Kicsit tán nagyobb lett körülötte dajdaj, hiszen miniszterelnökből egyszerre mégiscsak egy van, de ez is olyan kis semmilyen kérdéskör: vihar a biliben. Puffog-kerreg-kattog az ellenzék, fogást próbálnak találni, tömeget gyűjtenek, kivonulnak, néptribunusosat játszanak. A radikálisok forradalmat kiáltanak (ki), szórakoztatják magukat a Parlamentnél (kérdem én: – Miből?). Közben azért ez itt majdnem Európa.

Aztán ott van a harmadik láb, ami el van rejtve elléggé, de ez a leginkább lényeges. EZ, kérem tisztelettel, az alkotmány. Ezen áll vagy bukik minden. ÉS 16 éve mindig áll, mert jó biztosan le lett betonozva, nehogy egy kóbor népi elégedettlenség elsodorja az törvényesen megválasztott végrehajtó hatalmat. Még akkor sem, ha esetleg kellene. Így szép a magyar valóság. Milyen is lenne, ha a tisztességét kiselejtező miniszterelnököt úriemberként kezelné innentől az ellenzék, és nem fehér kesztyűk földre dobálásával szeretnék országházi kergetőzésre bírni? Mert szerintem az előbbi lenne igazán megalázó, főleg ha az áldozat, szerény agyi képességei folytán, mindezt nem is értené (meg a stábja sem). De erre sosem derül fény.

Székünk két lényegtelen lábát az ég felé fordítva egyensúlyozik most, mégha ez a rajta ülő(k)nek nem is igazán kényelmes. Bármeddig így maradhat. Generációk kellenek, hogy legalább elinduljon az a két láb a vastagodás, míg az első a vékonyodás felé.